A II. Vatikáni Zsinat Szent Pál intelmeit követve ― mely szerint: „A Lelket ki ne oltsátok! A prófétai beszédet meg ne vessétek! Mindent vizsgáljatok meg, ami jó, azt tartsátok meg! Mindenfajta rossztól óvakodjatok!” (1 Tessz 5,19—22) ― foglalkozott a hívő közösség Szentlélektől kapott hitérzékével, valamint a Szentlélek ajándékaként tetszőlegesen adott karizmákkal.
A Lumen Gentium kezdetű zsinati irat 12. pontja ezt írja:
„12. Isten szent népe Krisztus prófétai küldetéséből is részesedik, leginkább azáltal, hogy a hívő és szerető élettel egyre szélesebb körben tesz tanúságot róla, és fölajánlja Istennek a dicséret áldozatát: az Ő nevét megvalló ajkak gyümölcsét (vö. Zsid 13,15). A hívők összessége, mely a Szentlélek kenetének birtokában van (vö. 1Jn 2,20.27), a hitben nem tévedhet és ezt a különleges tulajdonságát az egész nép természetfölötti hitérzéke révén nyilvánítja ki, amikor »a püspököktől kezdve a legjelentéktelenebb világi hívőkig« hit és erkölcs dolgában kifejezi egyetemes egyetértését. E hitérzékkel ugyanis, melyet az igazság Lelke ébreszt és tart fenn, Isten népe a szent Tanítóhivatal hűségesen követett vezetésével már nem emberi szót, hanem valóban Isten igéjét kapja (vö. 1Tesz2,13), az egyszer átadott szent hit tanítását (vö. Jud 3), és fogyatkozás nélkül ragaszkodik hozzá, azáltal, hogy helyes ítélettel egyre elmélyül benne és egyre inkább alkalmazza életében.
Ezenkívül ugyanez a Szentlélek az Isten népét nemcsak a szentségeken keresztül és a papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait »tetszése szerint juttatva kinek-kinek« (1Kor 12,11), minden rendű és rangú hívőnek különleges kegyelmeket is ad, melyekkel alkalmassá és készségessé teszi őket különféle tevékenységek vagy hivatalok vállalására az Egyház megújhodása és továbbépítése érdekében, ahogyan írva van: »A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon velük« (1Kor 12,7). E karizmákat, akár a legragyogóbbakat, akár az egyszerűbbeket és gyakoribbakat, mivel az Egyház szükségleteihez igazodók és nagyon hasznosak, hálaadással és vigasztalódással kell fogadnunk. A rendkívüli adományokat azonban nem szabad vakmerően követelni, sem az apostoli munkálkodás eredményességét nem szabad elbizakodottan tőlük remélni; hanem valódiságuk és célszerű fölhasználásuk megítélése azokra tartozik, akik elöljárók az Egyházban, s kiknek különösképpen feladata, hogy ki ne oltsák a Lelket, hanem mindent mérlegeljenek, és a jót tartsák meg (vö. 1Tesz5,12.19―21).”
A Katolikus Egyház Katekizmusa, melyet II. János Pál pápa adott ki, a 67. pontban beszél a magánkinyilatkoztatások szerepéről:
„67. A századok folyamán történtek úgynevezett »magán«- kinyilatkoztatások, melyek közül néhányat az egyházi tekintély elismert, de ezek nem tartoznak a hitletéteményhez. Nem arra szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását »kiegészítsék« vagy »tökéletesítsék«, hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen abból élni. Az egyházi Tanítóhivatal irányítása alatt a hívők hitérzéke különbséget tud tenni és meg tudja állapítani, mi az, ami egy ilyen kinyilatkoztatásban Krisztusnak vagy az Ő szentjeinek igaz felszólítása az Egyház felé.
A keresztény hit semmi olyan »kinyilatkoztatást« nem fogadhat el, mely felülmúlni vagy javítani akarja azt a kinyilatkoztatást, melynek beteljesedése Krisztus. Így nem fogadható el néhány nem keresztény vallás és néhány újabb szekta, amelyek ilyen »kinyilatkoztatásokra« alapulnak.”1
A Magyar Katolikus Lexikon így ír:
„Istentől kapott ismeret, közlés, mely az ember természetes képességeivel nem szerezhető meg, s amely a nyilvános kinyilatkoztatásnál személyesebb jellegű. A magánkinyilatkoztatás az egyéni vallásos élet eseménye, csak közvetve szól az egyházi. közösségnek.
A Szentírásbana karizmatikus adományokról szóló tanításban burkoltan benne van a magánkinyilatkoztatás lehetősége (próféta). Az egyházi hagyomány is tanúskodik mellette (karizma, Mária-jelenések). A magánkinyilatkoztatás elgondolható úgy is, mint az egyetemesen kiáradó kegyelem objektivációja2; s mint olyan ismeret vagy. döntéshez útmutatás, mely az adott helyzetből közvetlenül (pusztán emberi megfontolásokkal) nem vezethető le. Az ilyen magánkinyilatkoztatás kötelezheti a befogadóját a teljes hitre és engedelmességre, amennyiben megvannak számára a bizonyosság föltételei.
Bár a nyilvános kinyilatkoztatás Jézus Krisztussal, ill. az apostolok tanúskodásával teljes lett és lezárult, s ezért a magánkinyilatkoztatás tartalmilag újat nem hozhat, Istennek megvan a joga ahhoz, hogy egyeseket (ritkábban közösségeket) magánkinyilatkoztatással figyelmeztessen vagy erősítsen, buzdítson a hitben. A természetfölötti világ nem esik érzékeink alá, természetfölötti jel nélkül viszont a hit könnyen meggyengülhet. Ezért Isten végig az üdvtörténet során adott és ad jeleket, melyek a természetfölötti létezését bizonyítják. Ezen jelek között az Újszövetség óta első helyen állnak és legfontosabbak a szentségek. Mellettük és tőlük támogatva a magánkinyilatkoztatás az Egyház karizmatikus-misztikus jellegének kifejezési formája az egyéni vallásosságban. A magánkinyilatkoztatásban részesülő személyek elmélyült szentségi életet élnek, a kinyilatkoztatások nagyon sokszor kötődnek a liturgiához (Szent Gertrúd, Avilai Szent Teréz), főként az Eucharisztiához (eucharisztikus csodák). Isten azonban bárkit részesíthet magánkinyilatkoztatásban, akár megtérést indíthat el magánkinyilatkoztatással.
A magánkinyilatkoztatás tartalmát azon a személyen kívül, aki közvetlenül kapta, más nem köteles azzal a kételkedés nélküli hittel elfogadni, mely a hivatalos egyházi tanítás (dogma) befogadásához elengedhetetlen. A magánkinyilatkoztatás a személy adottságaihoz (műveltség, életforma, életkor, állapot) jobban alkalmazkodik, mint a prófétai (nyilvános) kinyilatkoztatás. Olykor épp azért nehéz elfogadni a közzétett magánkinyilatkoztatást, mert közlése túlságosan szubjektív megfogalmazású.
A magánkinyilatkoztatás terén sok a tévedés lehetősége. A lélektan ismeri a túlérzékeny idegrendszert és fantáziát, a hallucinációt, az illúziót, a kényszerképzetet, a beképzelést, a tömegszuggeszciót, az eidetikus3, vizuális hajlamot, főként gyermekeknél. Ezenkívül a lélek mélyén végbemenő kegyelmi élmény fogalmi meghatározásánál is előfordulhat tévedés vagy félremagyarázás. Ezért a magánkinyilatkoztatás valódiságának megítélésénél óvatosságra van szükség. Legfontosabb szempont a nyilvános kinyilatkoztatással való összhang, az egyházias szellem és a keresztény érzület. A magánkinyilatkoztatásban részesülő számára nélkülözhetetlen a komoly lelkivezetés és a feltétlen engedelmesség. Sok szent lelkivezető (pl. Néri Szent Fülöp) tanította, hogy a magánkinyilatkoztatás hitelességének legbiztosabb jele, ha a benne részesülő készséggel elfogadja a lelkivezető ítéletét, akkor is, ha az nem Istentől eredőnek, hanem tévedésnek ítéli a magánkinyilatkoztatást. Isten ugyanis az alázatosságot mindennél jobban jutalmazza, ebben az esetben a magánkinyilatkoztatás hitelességének biztosabb jeleivel. Ahol a teológiai tartalom, az élmény formája és a cél komoly és szent, s az egyén megbízhatósága nyilvánvaló, ott nem lehet eleve kizárni a magánkinyilatkoztatás valódiságát. Főleg akkor nem, ha maradandó kegyelmi ajándékok (hit elmélyülése, megtérés, esetleg csodák) kísérik a magánkinyilatkoztatást.
Az Egyház óvatos a magánkinyilatkoztatással szemben, ugyanakkor elismeri, hogy lehet szerepe az Egyház karizmatikus életében, ezért nem lehet elzárkózni előle. A magánkinyilatkoztatás nem egészíti ki a hivatalos tanítást, de adhat indíttatást annak kellő alkalmazására, illetve az Egyház életének irányítására. Az idők változásai és az új helyzetek követelhetnek új kezdeményezést. Így pl. magánkinyilatkoztatás indította el több egyházi ünnep (Úrnapja, Jézus Szíve) bevezetését, szerzetesrendek alapítását, nagy zarándok- és kegyhelyek kialakulását (lourdes-i jelenések, fatimai jelenések, Mária-kegyhely).
A magánkinyilatkoztatás a misztikus megismerés eseménye. Az különbözteti meg más, a mindennapitól eltérő pszichés jelenségektől, hogy mindig és kizárólagosan a lelkiekre vonatkozik, a gyakorlati dolgokban is az üdvösség szempontjai szerint ad eligazítást; sohasem öncélú, azaz nem csupán lelki vigasztalás a célja; mindig konkrét, azaz kisebb-nagyobb közösségek konkrét javát, lelki épülését szolgálja; kizár minden magamutogatást és népszerűségkeresést, sőt gyakran vált ki megnemértést, elutasítást, zaklatást.”4
Joseph Ratzinger bíboros, a későbbi—ma már emeritus—XVI. Benedek pápa, mint az egyházi hitkongregáció5 egykori prefektusa sem hagy kétséget a magánkinyilatkoztatások prófétai szerepének fontosságáról, „A fatimai »titok« megfejtésének kísérlete” c. tanulmányában így ír:
„Az Egyház mindig megkapja a prófécia karizmáját, melyet meg kell vizsgálni, de nem szabad megvetnie. Ehhez meg kell gondolnunk, hogy a prófécia a Szentírásban nem jövendőmondás, hanem Isten akaratának megvilágosítása a jelen számára, ami a jövőbe is megmutatja a helyes utat. A jós az értelem kíváncsiságát elégíti ki, a jövőt takaró fátylat akarja eltávolítani; a próféta az akarat és a gondolkodás vakságával találkozik, és Isten akaratát úgy tárja föl, mint a jelennek szóló felszólítást és útmutatást. A jövendő dolgok előre megmondásának mozzanata másodlagos. A lényeg az egyetlen kinyilatkoztatás konkrét megjelenítése: a prófétai szó, figyelmeztetés vagy vigasztalás, vagy mindkettő egyszerre. E tekintetben összekapcsolhatjuk a prófécia karizmáját az »idők jeleivel« ,melyre a II. Vatikáni Zsinat világított rá: »A föld és az ég jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok fölismerni?« (Lk12,56) Ennek az időnek a jelei Jézus szavában az Ő élete, Ő maga. Az idők jeleit a hit fényében értelmezni azt jelenti, hogy fölismerjük az adott időben Krisztus jelenlétét. Az Egyház által elismert magán-kinyilatkoztatásokban—tehát Fatimában is—erről van szó: segítséget adni az idők jeleinek megértéséhez, s a hitben a megfelelő válasz megtalálásához.”
A fentiek figyelembevételével a sükösdi Jézus-jelenésekről és Jézus Krisztusnak a sükösdi Takács Zoltánné Rogács Mária által adott (magán) kinyilatkoztatásairól elmondható, hogy:
— megfelel a Római Katolikus Egyház tanításának;
— nem tartozik szorosan az Egyház által elfogadott hitletéteményhez;
— új dogmát nem állapít meg, s nem támaszt új és általános hitkötelezettséget;
— mindig és kizárólagosan a lelkiekre vonatkozik, a gyakorlati dolgokban is az üdvösség szempontjai szerint ad eligazítást;
— megkapta a prófécia karizmáját;
— Isten akaratának megvilágosítása a jelen számára, ami a jövőbe is megmutatja a helye sutat;
— a teológiai tartalom, az élmény formája és a cél komoly és szent, s a kiválasztott személy megbízhatósága nyilvánvaló;
— segíti a Szentírás jobb megértését és a Jézus tanítása szerinti élet gyakorlását;
— át van itatva keresztényi érzülettel;
— jelen van benne a megismerés természetfeletti formája;
— jelen vannak benne a Szentlélek ajándékai Szent Pál tanítása szerint;
— termi a megtérés és a hit erősödésének gyümölcseit;
— termi az idők jeleinek felismerése gyümölcseit;
— folyamatosan jelen vannak benne a csodák (pl. minden Golgotában);
— az Egyházhoz szól, hogy segítse az Egyházat;
— a papokhoz szól, hogy segítse az Egyházat;
— építi az Egyházat;
— az Egyház karizmatikus, misztikus jellegének kifejezési formája;
— ad jeleket, melyek a természetfölötti létét bizonyítják;
— a kiválasztott akkor is engedelmeskedik lelki vezetőjének, ha nem érti, hogy azt miért kell megtennie;
— a kiválasztott az akarat és a gondolkodás vakságával találkozik, és Isten akaratát úgy tárja föl, mint a jelennek szóló felszólítást és útmutatást;
— gyakran vált ki meg nem értést, elutasítást, zaklatást;
— mindig konkrét, azaz kisebb-nagyobb közösségek konkrét javát, lelki épülését szolgálja (pl. az Egyházét, a magyarságét és a Sükösdi Szeretetközösségét)
— .segít az idők jeleit a hit fényében értelmezni és Krisztus jelenlétét a mi időnkben is felismerni.
A fentiek értelmében a Sükösdi Szeretetközösség ― elismerve, hogy a végső szót az egyházi vizsgálat után az illetékes egyházi hatóság mondja ki ―, a Szentlélek vezetésével, a maga számára már eldöntötte, hogy a sükösdi magánkinyilatkoztatás hiteles, hiszen: „Az egyházi Tanítóhivatal irányítása alatt a hívők hitérzéke különbséget tud tenni és meg tudja állapítani, mi az, ami egy ilyen kinyilatkoztatásban Krisztusnak vagy az Ő szentjeinek igaz fölszólítása az Egyház felé.”
A sükösdi Jézus jelenések, a Szeretetközösség, Takács Zoltánné Rogács Mária kiválasztott, valamint a Jézus Krisztus Urunk által Sükösdön adott újraevangelizációs tanítások ― egységben a pápával ― az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyháznak, mint Jézus Krisztus Titokzatos Testének és titokzatos működésének szerves része.
Csomor Lajos
Felhasznált irodalom
Szentírás
A Katolikus Egyház Katekizmusa
Az egyházi törvénykönyv, Budapest 2001.
BEINERT, Wolfgang: A katolikus dogmatika lexikona, Budapest, 2004.
Katoliks Lexikon, 1932.
Kőbán Ferenc: Isten magánkinyilatkoztatásai, személyes üzenetei a „Mária korszakra” vonatkozóan. Tematikai szöveggyűjtemény. Törökbálint, 2001.
Lumen Gentium
Magyar Katolikus Lexikon
RATZINGER, Joseph: A fatimai „titok” megfejtésének kísérlete. In: HittaniKongregáció.Fatimaüzenete(http://uj.katolikus.hu/konyvtar.php?h=150) (2013.04.06.)
[1] A Katolikus Egyház Katekizmusa, 67. pont
[2] ti. időben és térben való, vagyis megtapasztalható megjelenése
[3] belső látó képesség
[4] G.F.-** LThK VIII:772. – Schütz 1993:67, 267. – Hittani Kongregáció: Fatima üzenete. (Hittani Kongregáció: A fatimai titok teol. kommentárja.) Ford. Diós István. Bp., 2000.
[5] ti. Egyházi Tanítóhivatal