ÉVFORDULÓ ÜNNEPE 2012. április 25.

 

 

Mária1:

„Megjöttem, Jézusom, látod, itt vagyok…”2

Szeretettel köszöntöm a testvéreket ezen a szép napon az ünnepben, hisz a mai nap 19 éve, amikor Jó Jézus Krisztus Urunk Bátmonostoron kiválasztott az út porából. S azért így mondom, hogy az út porából, mert a tanítások révén már én is megértem, hogy mi mind, akikre szüksége volt, kiemelt, meghívott az útra, és a meghívást a felismerésünk részében elfogadtuk, igent mondtunk, és az igenben elindultunk.

Ezen a napon, 19 éve, először engem hívott meg az útra, majd ahogy teltek a hónapok, és következett a második év, akkor már másokat is meghívott erre az útra. Először a bástyákat3, akiket abban a részében választott ki, hogy elfogadtam a fájdalom, szenvedés Golgotáját, akkor még a papjainkért, meg az ifjúság megváltásáért, megbocsájtásáért a kegyelemben, hogy felismerjék Jó Jézus Krisztus Urunkat, elfogadják Őt, és ők is elinduljanak az úton.

A „pásztoraimért”, mert Ő inkább úgy mondja mindig számunkra, hogy „pásztoraim”, „pásztoraimért”, hisz értük is kell vállalni fájdalom-, szenvedést, golgotai utat a felajánló imában (…), hogy ők is érezzék szívükben, lelkükben Jó Jézus Krisztus Urunk jelenlétét, szeretetét és kegyelmét, ami által ők is együtt tudnak haladni a mindennapi élet-útpályán, amelyet Jó Jézus Krisztus Urunk számukra is megadott.

És ahogy utána így teltek a hónapok, ismételten, és az évek, majdan jöttek az énekesek és a segítő testvérek, akiket szintén meghívott Jó Jézus Krisztus Urunk, és az igenben ők is elvállalták a felkérést. Ezért többes számban mondottam, hogy nem egyedül megyek az úton, ahogy a bűnbánat-időben vagy az első pénteki Golgotákon, hanem mindig velem jönnek azok a testvérek, akik igent mondtak. És az igenjük mellett különösképpen a sok zarándoktestvér, akik már a 19 év alatt itt jártak, kaptak kegyelmet, imacsodát, meghallgatást, gyógyulást, hisz sok mindent lehetne felsorolni, és örömmel és szeretettel vettek részt. Az után egy kicsit eltávolodtak, és vannak, akik ismét visszatértek, akiket mi ismét nagy szeretettel és örömmel fogadtunk.

De a mai napon e 19 évben ne feledkezzünk el azokról a testvéreinkről sem, akik ide jártak Sükösdre. Most nem csak a segítő testvérekre gondolok, és a közeli testvérekre, hanem minden testvéremre, aki elzarándokolt erre a helyre, és a test és a lélek szétválásával elindult a lélek haza, az Örök Valóságba, ahol Jó Jézus Krisztus Urunk számukra is elkészítette azt a helyet, amelyet minden testvér számára elkészít.4 Hogy kinek mikor és hogyan fejeződik be a földi pályája, azt nem tudom. De mi most azokról emlékezünk meg, akik most nincsenek közöttünk, de lehet, hogy Jó Jézus Krisztus Urunk most megadta nekik fentről, hogy letekintsenek erre a helyre, és megnézzék mindazon testvéreinket, akikkel együtt voltak itt, akiknek most talán elénk jön az arcuk, a mosolyuk, a kedvességük.

És itt szeretnék megemlékezni első lelkipásztor-testvéremről, Ottó atyáról5, aki elfogadta velem együtt ezt a Közösséget, és ő volt az első lelki vezetőm. Majdan 2001-ben befejezte a földi pályáját.

Utána Géza atya6 lett jobban, hisz előtte is itt volt már, de ő utána vállalta ennek a Közösségnek a lelki vezetését, a segítségét. Majdan ő is befejezte földi pályáját, és elindult szintén oda, ahonnan érkeztünk.

És Ferenc atya7, aki szintén itt volt közöttünk. Ő talán egy rövidebb időt, de a rövidebb időben, amikor csak tehette, itt volt közöttünk.

És most megemlékezem azon pásztoraimról, akik jelen vannak, és akik talán most lélekben kísérnek el erre az útra. Elsőként Antal atyáról8, aki szintén elvállalta Jó Jézus Krisztus Urunk kérésében a lelki vezetést és ezt a Közösséget. És ennek a Közösségnek ő lett a pásztora, és ő vezet bennünket Jó Jézus Krisztus Urunk felé szeretettel, és bátran fordulhatunk feléje és hozzája, a segítségnyújtást mindenkor megadja minden testvér számára, amire szükségünk van a táplálékban.

Majdan János atya[9], akinek van primíciája, és mellette, mikor szabaddá tudja tenni a napjait, ő is itt van közöttünk, már több mint 10 éve. Bízunk és reménykedünk, hogy Jó Jézus Krisztus Urunk és a Boldogságos Szent Szűz továbbra is megadja számára az ittlétet.

Majdan Kálmán atyáról10, aki szintén többször itt volt, jelen volt közöttünk. Hogy ma ide ér-e, nem tudom, hisz azt mondta, megpróbál. Mi várjuk őt szeretettel. Lehet, hogy majd később én is találkozhatom vele, ha majd megérkezik. Vagy ha közbejött neki valami, akkor majd biztos, szólni fog.

És imádkozunk továbbra is a többi János atyákért. Van még Antal atya, Jenő atya, akik már tiszteletüket tették ezen a helyen többször és többször szentmise-bemutatással és a szent gyóntatásokkal, ami által a liturgia is ünnepélyesebb lett, és részesülhettünk e szentségben a szentgyónás részében. Számukra kérem e ünnepben Jó Jézus Krisztus Urunk szeretetét, örömét, békéjét, kegyelmét és mindazt, amire szükségük van e mindennapi élet-útpályánkon. Reménykedünk, hogy továbbra is együtt tudunk lenni, mint egy család a szeretetben. Hisz Jó Jézus Krisztus Urunk összeköt bennünket a tanításával, ami az Élő Evangélium részében szól felénk és hozzánk, és megmutatja számunkra, hogy: Jelen vagyok köztetek, csak higgyetek és bízzatok.

És a bizalomban próbáljunk egész nyitott szívünkkel, lelkünkkel Reá hagyatkozni, bármilyen probléma, fájdalom és bánat ül rajtunk és bennünk, mert megadhassa számunkra mindazt, amire szükségünk van, és amire vágyakozunk.

És így szeretném elhelyezni most azon testvéreimet, akik nincsenek közöttünk, de lélekben megpróbálunk egyek lenni, reájuk gondolva, felajánlani őket, hisz sokan és sokan, akik a betegségük révén már nem tudnak jönni, de levélben, telefonon mindig megpróbálnak értekezni velünk, a Golgotákat olvasgatni, ebből lelki táplálékot meríteni, hogy egyek lehessünk. Hogy érezzék, hogy mi se feledkeztünk el róluk imáinkban, felajánlásaikban, értük is imádkozunk.

Imádkozunk a határon túl élő magyar testvéreinkért, akik szintén sokszor elzarándokolnak erre a helyre, hogy érezzék ők is a mérhetetlen nagy hálát, szeretetet Jó Jézus Krisztus Urunk Szentséges Szívének áradásából. És most különösképpen még a Feltámadási Fényben élünk, hogy ez a Feltámadási Fény ragyogtassa be minden testvéremnek szívét és lelkét, erősítsen meg bennünket, és mutassa meg számunkra mindazt, hogy nincs hiábavaló ima, felajánlás, kérés, fohász, zarándoklat, mert egyszer mindenre megjön a válasz. Hogy mikor, azt még nem tudjuk, hisz a miértre Jó Jézus Krisztus Urunk mindig azt mondja, türelmesek legyünk, és a türelem a miértre majd megadja a megfelelő választ.

És így köszöntök minden testvéremet, a jelenlévőket, és akik most lélekben vagyunk egyek, hogy érezzék ezt a csodálatos szeretetet, az irgalmasság szeretetében ezt az örömet, ezt a mérhetetlen nagy békét, amely most átölel bennünket, felemel, és szinte Jó Jézus Krisztus Urunkhoz emel, hogy érezzük azt a melegséget, amelyet számunkra e sok év alatt sokszor ajándékul adta, megerősített bennünket, hogy higgyünk és bízzunk e csodálatos kegyelmi ajándékokban, ami által élünk és haladunk a mindennapokban, reménykedve, örömmel és szeretettel. Mert a reményt, azt soha nem szabad eldobni szívünkből, lelkünkből. Annak mindig helyet kell készíteni szívünkben, lelkünkben, egész lényünkben, mert a remény, az sok mindent meg tud világosítani, megmutatni számunkra, ami által élhetünk és haladhatunk, ami által érezzük, hogy Jó Jézus Krisztus Urunk testvérei vagyunk. És mivel testvérek vagyunk, így most testvéri szeretettel induljunk együtt az öröm útján, hisz Jó Jézus Krisztus Urunk, aki már vár, hogy átölelhessen Fényének sugarával és melegével minden jelenlévőt a testvérben.

„Indulj az úton, előre nézz, nem tántoríthat ezernyi vész…”11

 

Mária12:

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.„Uram, Jézus, köszöntünk most Téged…”13

Nem akarom nézni. Én félek ettől!14

De milyen szép ez a fény! És a fényben egy gömb a szivárvány színeivel, és benne kialakul egy Száj. És mozog. És azt mondja:

— Megszabadultál a bűneidtől (…).

De hogy ki mondja, és miért mondja, azt nem tudom.

De nem tudom elmondani, mit érzek. Félek is, meg fázok is.

Nem tudom, miért rángatnak, mit akarnak.15 Még látom a fényt, de hallom a hangokat, akik ezt mondják:

— Kelj már föl! Kelj már föl!

De nem bírok felkelni. Nem bírok felkelni. Olyan jól érzem itt magam, már a sírás is egy kicsit távol van.

Majdan hallom a hangokat ismételten, de nem bírom kinyitni a szememet:

— Nézd, ott a Lonci16, szóljunk neki, jöjjön, nézze meg, mi történik itt. És már milyen rég óta! Már mindenki a buszon van, és nem bírjuk felrázni.

Majdan oda jön, meglepő arccal végignéz, de nem tud mit mondani:

— Nekem mennem kell, mert azok is menni akarnak.

Majdan a gyermek17 szólítja sírva:

— Anyu! Anyu, kelj már föl, menni kell, már kiabálnak! Anyu, kelj már föl! Kelj már föl!

De nem értik, hogy nem bírok. Nem bírok felkelni.

Megráznak:

— Kelj már fel, mert itt hagynak!!

De nem értik, hogy nem bírok felkelni. Nincs erőm felkelni. Látni azt a csodálkozó arcokat. Majdan felülök. Kérdezik tőlem:

— Láttál valamit, vagy hallottál valamit? Miért sírsz?

Nem tudom elmondani, mi történt velem:

— Valaki szólt hozzám, de nem láttam senkit. Csak nagyon erős volt a fény.18 És csak sírok. Azt nem tudom, hogy miért.19

— A fényben jelen lett egy gömb, a gömbön, mint a szivárvány színei, beborították volna, és benne a Száj, amely mozgott, és azt mondta nekem, mert nem láttam senkit ott, hogy: „Megszabadultál a bűneidtől (…).” De hogy miért mondta, s ki mondta, azt nem tudom.

— Ne ülj már ott, gyere, mert menni kell, már haragszanak, mindenki a buszon van.

De nem bírok még felkelni.

Majdan felálltam, segítséggel, és elindultam a buszhoz. És valóban, néhányan kérdezik, történt valami velem? De a többségük már nagyon ment volna, és már nem tetszett nekik, hogy várni kellett.

Jézus Krisztus Urunk:

Majdan haza érve elmondjuk, hogy mi történt a Marival. De a Mari nem tud szólni, csak hallgatag, és mint aki csak sír, s nem érti, hogy mi történik vele. Majdan végighallgatják, egy kis csend, az után ez a válasz:

— Miért pont te?! Senki más nem volt ott, csak te?

— Én nem tudom, hogy miért én voltam.20 Én ezt nem akartam. Nem értitek meg? Én sem tudom, mi történt! De ezt láttam, és ezt hallottam, amit elmondtam.21

Majd a szomszédot is hívják, és mondják számára, hogy mi történt a Marival. Örömmel mondják, de még el sem tudják mondani, mert nem értik. De mégis újságolják:

— Akkor nagyon sokáig feküdt a földön, senkivel, semmivel nem törődött, csak beszélt furcsán, és gurultak a könnyei. Mi csak ezt láttuk.

Majdan elmúlik pár nap, és nem történik semmi. Már nyugalom van:

— Úgy látszik — maguk között beszélve —, talán csak egyszer történt meg vele.

Mária:

De amikor már megnyugodtak, ismételten megjelenik a fény, a gömb és a Száj, aki a szeretet kéri, mert nagyon nagy a szeretetlenség.

Igen, elmondom, amit hallottam.22

Majd mikor visszatérve23 már látom, kik körülöttem vannak, kérdezik, hogy:

— Mi történt?

S mondom nekik:

— Minden épp úgy, ahogy legelőször megjelent előttem. Csak most arról beszélt, hogy szeretet legyen bennünk, mert nagyon nagy a szeretetlenség, és a gyűlölet tombol, a harag.

Ismételten elmúlik pár nap, amikor ismét megjelenik előttem ez a csodálatos fény a gömbbel és a Szájjal, aki a megbocsájtásról beszél a szeretet után, hogy megbocsájtás lakozzék bennünk.

Elmúlik már egy hónap, mire bátorságot veszek, és megkérdezem, hogy:

— Ki vagy Te, aki szólsz hozzám?

És a fény egy kicsit távolodik.

— De nem ezért mondtam, hogy elmenjél!

S még erősebb fény jelenik meg, s a fényben a gömb eltávolodott, és egy alakot látok. És ahogy közeledik felém, felismerem:

— Valóban Te vagy, Jézus! Jézus! Te szóltál hozzám?

Nem tudom, szabad-e néznem.

— Igen — azt mondja nekem —, Én vagyok, Jézus Krisztus Urad, aki kiválasztottalak, hogy szóljak feléd.

— Köszönöm.

Majdan eltávozik a fénnyel.

És örömmel mondom:

— Már tudom, hogy ki szól hozzám a fényből! Ő Jézus! Azt mondta: „Én vagyok, Jézus Krisztus Urad.” Ő szól hozzám.

Örülnek e szavak hallatán, de vannak, kik megkérdőjelezik:

— Pont neked jelenik meg Jézus?! Mire föl?! Pont neked?!

— De én csak azt mondom el, amit láttam, és amit mondott nekem, s amit hallottam. Én mást nem mondhatok.

Ez után többen és többen azt mondották:

— Ez a gonosz műve, a sátáné. Te is a sátán gyermeke akarsz lenni?

— De nem azt mondta nekem! Azt mondta, hogy: „Én Jézus Krisztus Urad vagyok.”

— De a sátán is mondhat ilyent. Még nem hallottad?

Ismételten elszomorodok. Szeretném az örömömet kiadni, megosztani, de nem lehet. Hamarosan a szavakkal azt mondják, ne higgyek, és ne bízzak, mert ezt biztos, a sátán teszi velem.

— Nem tudom, Uram, Jézusom, hogy szabad-e Hozzád szólnom, de ha valóban Te vagy, hogy mondjam el nekik, mikor nemigen akarják elfogadni?

Már nyár van, jó idő van, a hír gyorsan elterjedt, hogy valami történt ezzel az asszonnyal. Sokan és sokan jönnek, hogy megnézzék, mi történt vele. Egyre többen és többen, kik eljönnek, szól a zene az énekben, de az, hogy imádkozni is kellene-e, azt még nem tudjuk. Mi örülünk a csodálatos énekeknek, énekeljük együtt. És egyre többen és többen jönnek. S maguk között így mondják:

— Hát eljövünk beállni24, ha kell, többször is. Olyan jó! De hogy minek jöjjek, a többit nem tudom. De eljövök, hogy beálljak. Mert azt mondják, ha beállsz, akkor kapsz kegyelmet, mert imádkoznak feletted, és talán eldőlsz, mint egy krumpliszsák, s majd érzel is valamit. Ha mást nem, csak azt, hogy megütötted magad.

Egyre többen és többen így beszélnek.

Már az udvar lassan kicsinek bizonyul. Jönnek, és jönnek. De azt mondják többen:

— Jó, eljöttünk erre a helyre, de kihez jöttünk? Itt annyian vannak, azt sem tudom, hogy mi történik ezen a helyen. Itt csak azt látom, hogy jelen vannak az emberek. Dülöngélnek, énekelnek, mosolyognak, némelyek meglepődnek. Vagy talán nem is rendesek ezek, és elmennek.

Majdan ismét érkeznek többen, és azt mondják, bár valaki szóljon hozzájuk is, hát mondják el, mi történik itt.

— Én ugyan nem szólok! Én nem tudok szólni! Nem elég, hogy itt vagyok, és látnak?

Majdan azt mondja az egyik testvér:

— Szólok én nekik, ha kell, órákig is! Nem kell félnetek, én elmondok nekik mindent. Gyere, Mari, ide, mert most beszélünk!

Jézus Krisztus Urunk:

Mari oda állt, de inkább a háta mögé. Mert nem tudta, hogy mit is szóljon.

Na, testvérem, most jöjj, és mutasd meg, hogy szólottál akkor. Igaz, hogy többen voltak, mint most, de most is ugyanúgy kell szólnod, azzal a megjelenéseddel. Állj most te Mari mellé — nem a Mari melléd!

Sipos Józsefné Loncika:

Jövök, Uram, de lassan sikerül.

Hát, aranyos, jó testvéreim, hát, körülbelül ebben a stílusban, amilyen én vagyok, előadtam, hogy hogy történt a Marikának ez a csodálatos esemény Bátmonostoron, mert nálunk történt meg, ahol legalább körülbelül ötezer ember volt a football-pályán, a Jim Sandersnek az előadásán meg a gyógyításán. És az én drága Marikámmal ott történt a csoda, azt mondta az anyósa, hogy Lonci szóljon már a Jimnek, hogy állítsák már talpra a Marit, mert hát, nem, nem tudnak haza menni, már megőrülnek a sükösdiek.

Oda megyek, és kérdezem az Erzsikét, a tolmácsot, hogy mit lehet tenni, az a szegény asszonyka fel nem kel, már harmatos a fű, hát mi lesz vele?

Lefordította, és mondja Jim, hogy, nevetve: „Hagyjátok, mindjárt fel fog kelni. De még sokkal szebb dolgokat is fogtok látni.”

Na, megyek vissza: „Na, aztán látunk ám szép dolgokat — mondom —, most meg vagyunk vigasztalva.”

És akkor, úgy-e, pár nap múlva hallottam én is, hogy Sükösdön mi van, ez a Sökösdi Marikával meg mi történt. Mondom a Józsikámnak25: „Menjünk el, Józsikám.”

Itt már tömeg volt.

És akkor egyszer úgy voltunk vele, hogy nagyon jó helyen vagyunk. Aztán kételkedtünk, hogy tényleg jó? Biztos jó? Hát, milyen az ember, kételkedik.

Na, és akkor olyan melegség jött mindig rám, amikor beléptem az udvarba, hogy mondtam, itt nem igaz, hogy a rossz működik. Itt a jónak kell lenni. Bár itt volt a rossz is, az biztos, mert volt rá példa.

És akkor ez a drága lélek azt mondja, hogy ő nem mer beszélni. Ha nem, majd beszélek én, Marikám, ne félj, elmondok én mindent, csak mondd el nekem, hogy mit láttál, majd én tolmácsolom.

Hát, így volt.

Így volt, Drága, Jó Jézusom?

Jézus Krisztus Urunk:

Aránylag.

Ami történt, minden szóra nem emlékezhetsz. De aránylag.

Sipos Józsefné Loncika:

 

Köszönöm. Elmehetek?

Takács Zoltán26:

Engedély megadva.

Jézus Krisztus Urunk:

Igen, szólt, valóban szólt a testvérekhez, köszöntötte őket, elmondta számukra mindazt, amit — ahogy ti itt mondtátok annak idején, a kezdetben, hogy a Mari. Most már lett Marika, de régebben Mari volt. Hogy a Mari mit látott, mit hallott, és mit tapasztalt meg.

És akkoriban össze-vissza jöttetek, nem tudtátok, hogyan, miképpen, ki mikor ráért: „Hát, én eljövök. Beállok egyet, ha ráér a Mari, és majd elmegyek.”

Nem törődtek, hogy délelőtt van-e, vagy kora délután, vagy este: „Hát én most érek rá, akkor jövök.”

És valahogy nem alakult ki jól, mert a család úgy érezte, hogy felbomlott teljesen az ő háztartása, az ő mindennapjuk:

— Hát, hogy lehet itt valamihez is hozzáfogni, vagy tenni, vagy cselekedni?

Ekkor Én, Jézus Krisztus Uratok kértem, jelöljetek ki magatoknak napokat, amikor összejöttök. Akkor először kijelöltétek a keddet meg a csütörtököt. Úgy éreztétek: „Ez a kettő, ez most már bőven elég nekünk.”

Akkor kezdődtek már a beállások mellett a tanítások. A tanítások, hogy hogyan és miképpen kell értékelni a mindennapokat, megköszönni a mindennapokat, mert öröm és boldogság, ha felvirrad számunkra egy nap, mert megértük ezt a napot, amiért hálát adhatunk, amiért köszönetet mondhatunk.

Majdan jött a tanítás, mert volt a szeretet, úgy-e, a megbocsájtás, a béke. Majd jött a türelem, az irigység, a kapzsiság, a féltékenység, mert ezek uralják a mai embert. Hisz jelen van a jó, és jelen van a negatívum, ami együtt kell, hogy párosuljon, mert a kettő csak így tud érvényesülni. És akkor jött felétek a tanítás szavai, hogy a tanításból hogyan tudtok erőt meríteni, hogyan értékelitek mindazt, amely körülvesz benneteket, hogyan vegyetek belőle erőt, a tanítás szavaiból. S majdan felkértelek, hogy ne csak az énekek szóljanak számotokra, amelyek Jézus dicsőítését, köszöntését az énekben megelevenedtek, hanem Édesanyám kérésében, ami a legfontosabb, a szentolvasó ima is foglaljon helyet a mindennapokban, a jelenlétben.

És akkor elkezdtétek a szentolvasó imákat. S nem minőségre, hanem mennyiségre: „Te is eredj, te is eredj, te is eredj! Minél többet! És közben lehet, hogy tekintek, közben lehet, hogy megnézem a másikat, mit csinál, az hányszor áll be, de mondom, mert a többiek is mondják, hát én is mondhatom.”

Majdan Én, Jézus Krisztus Uratok kértem tőletek, próbáljátok átéléssel mondani a felajánló imákat a jelenlétben, a felajánlásban, az Örvendetest és a Dicsőséges szentolvasót. A Fájdalmas szentolvasót még ne imádkozzátok. A Fájdalmas szentolvasónak nem tudjátok, hogy valójában mi a mondanivalója. Majd hamarosan azt is megértitek, és most addig, kérlek benneteket, a fő szentolvasókat, az Örvendetest és a Dicsőségeset imádkozzátok. Mellette már imádkoztatok mást is.

S akkor egyre többen és többen kialakítottátok magatok előtt azt a helyet, hogy hányan és hogyan és miképpen álltok be. Mert akkor még nem ültetek, hanem álltatok a helyben. És ahogy felálltatok sorban, és akkor is kiválasztott testvérem, Mária szolga így ment köztetek, és reátok helyezte kezét, és így imádkozott felettetek. S akkor többen és többen csak ez miatt jöttetek. Sokan azt éltétek meg, hogy: „Igen, eljövök, mert szükségem van a kegyelemre. Szükségem van a gyógyulásra. Szükségem van, hogy erőt merítsek.”

De volt olyan testvér is, úgy-e, mikor megkérdezték tőle:

— Ön miért nem áll be?

— Nem vagyok én beteg!

Hát nem csak azért állunk be, mert betegek vagyunk!

Egy darabig figyelte, figyelte, azt mondja magában: „Ma én is oda megyek, és beállok.”

És akkor átélted, úgy-e, testvérem, hogy nem csak a betegségért jövünk, hanem hogy átéljük, hogy milyen a gyógyító kegyelemmel az áldás. Érzed azt, ahogy testvérem elmondja feletted:

— Jézus nevében átadom neked azt a gyógyító kegyelmi ajándék-áldást, amelyet Jó Jézus Krisztus Urunk áraszt általam feléd. Mert te Jézus Krisztus testvére vagy, és Szent Sebeiben meggyógyultál, vagy meggyógyulsz. Felajánlottalak Jó Jézus Krisztus Urunk oltalmába, és így a legjobb helyre kerülve, és szeretettel és türelemmel, nyitottan, felkészülve, hogy elfogadhasd a csodálatos áldást, ami most reád árad, betölti szívedet, lelkedet, hogy ez által működhessen rajtad és benned.

És mikor ennek tanúja lettél a megtapasztalásodban, akkor azt mondottad: „Valamit éreztem én is, máskor is beállok.”

„Igen, mert akkor még nem tudtuk, és nem értettük, magunk között beszélve, hogy valójában ezt hogyan kell értékelni, hogy ez valójában mi az, amiből részesülök, és azt mondtuk csak: »Hát jövünk beállni. Olyan jó érzés érezni azt a melegséget, érezni, mintha a szeretet ölelt volna át, mintha lebegtem volna.«”

Többen többféleképpen éltétek meg mindazt, aminek tanúi lettetek. És most így a mai napon nem csak ti részesültök ebből a csodálatos kegyelmi ajándékból, ahogy akkor jöttetek, és a kezdetben megtapasztaltátok. Most Mária testvérem, szolga, egészen elmegy oda hátra27, kiválasztja magának a testvért, aki részesül majd a kegyelemből.

Azt mondjátok: „Hátra ültettek. Mit is látok én itt?”

És most hozzátok jöttem:

— Jézus nevében átadom nektek azt a gyógyító kegyelmi ajándék-áldást, amelyet Jó Jézus Krisztus Urunk áraszt felétek, mert ti Jézus Krisztus testvérei vagytok, és Szent Sebeiben meggyógyultatok vagy meggyógyultok. Kérlek, jöjj e testvéreimhez, akiket én most felajánlottam a Te Szentséges Szíved oltalmába, és tudom, hogy testvéreim most a legjobb helyre kerültek. És szívük szeretetével és nyitottan felkészülve, hogy elfogadják a gyógyító kegyelmi ajándék-áldást, ami most reájuk árad, betölti szívüket, lelküket, hogy ez által várják a gyógyító kegyelmi ajándék-áldásnak, kegyelmének ajándékát.

De nem csak a gyógyító kenet áldása révén jöttünk erre a helyre, hisz a kezdetben a testvérek, ha csak egy kicsit visszatekintenek, emlékezzenek, akkor még a felállított oltárotok ezen a helyen volt28. Akkoriban még így ültetek a kialakított padokon, és így álltatok szembe. De mivel többen és többen érkeztetek, és bővítettétek, akkor döntöttétek el a megbeszélésekkel, hogy talán oda kell elhelyezni, és akkor így szépen mindenki látja, és részesül a gyógyító kenetből, a tanításból, az áldásból és a szeretetből. És akkor megtapasztaljátok mindazt, aminek tanúi lehettetek, és tanúi vagytok most, e jelenben, e szeretet kegyelmének ajándékából.

Majdan a testvérek már kialakították számukra, hogy nem elég csak egy héten kétszer jönni. Akkor már számukra elkészítették a megbeszélésükben a pénteki napot. Így már három nap jöttetek, és három nap imádkoztatok a felajánlás kérésében.

És mikor azt mondottam számotokra, hogy legyenek előimádkozók a testvérben, akik a szentolvasó ima részét előimádkozzák, nemigen voltak vállalkozók. Akkor testvéremet felkészítettem29, hogy mielőtt megkezditek az engesztelést az imában, akkor kiválasztani két testvért, és kettesével minden tizednél cserélődnek. Mikor ezt meghallották, akkor megint többen: „Jaj, csak nehogy én legyek ma! Hát hogy fogok én imádkozni? Nem is tudom.”

Izgultak, féltek: „Jaj, mi lesz velem?”

Némelyek szinte így összehúzódtak, „akkor talán észre se veszik, hogy itt vagyok”.

Így volt, úgy-e?

Bástya testvérem is, aki párjával együtt: „Jaj, hol van a Hozsanna? Keressük ki, hogy bár tudjuk, hogy mit kell mondanunk, ha mégis ránk kerül a sor.”

A másik pedig azt mondta: „Én jól hátra ülök, oda biztos, nem jön.” — ezzel a gondolattal.

És mikor megtörtént a bevezető ima, s következett az ének, testvérem elindult ismételten a padok között, és így kiválasztotta sorba a testvéreket, és akkor még az ajándék az imával így szólt, így jött felétek, és így mondotta nektek:

— Megajándékozlak benneteket a mai napon, hogy ti legyetek az előimádkozó rész első tized előimádkozói. Hisz ezt ma azért adom számotokra, mert érzem szívetekben és lelketekben, hogy szükségetek van a kegyelmi ajándékra, hogy megerősödj e ima elmondása alatt, hogy érezd szívedben, lelkedben a szeretetet és a Fényt.

És már nem kell a Hozsanna, úgy-e?

Most már tudod kívülről.

Igen, a kezdet első évében így alakult ki a sok jelenlét a meglepetésekben.

De volt olyan testvér is, aki azt mondotta: „Ha ott a Fájdalmas szentolvasót nem szabad imádkozni, az már csak rossz hely lehet, oda ne menjetek! Ki hallott még ilyet?!”

Igen, hallottatok.

És most a jelenben, a mai napon, már megértettétek, erre az időre, hogy a kezdetben miért nem lehetett először imádkozni a Fájdalmas szentolvasót. Az első év a tanítás, a szeretet, az öröm, az átölelés része volt számotokra, amikor többször és többször azt mondottátok, hogy: „Szinte szárnyaim lennének, és mintha repülnék! Mintha nem érezném mindazt, hogy a földön járnék! Pedig lenézek, és ott a lábam, de mégis, ha valami mintha felemelne, és erőt adna. Érzem a kegyelmet, érzem az ajándékot, és érzem a szeretetet.”

Mert ilyenkor többen és többen megkaptátok azt a kegyelmi ajándékot, amikor nyelveken szólhattatok, amikor éreztétek, hisz testvérem fölétek tette kezét, és azt mondotta:

— Most kérlek, nyisd meg szívedet, lelkedet, fogadd be a kegyemet, és megszólalhatsz nyelvek szólásában.30

Ami a Szentlélek által megelevenedik rajtatok és bennetek. A jelen Szentlélekében.

A kezdetben azt mondtátok: Szent Szellem. Mire megértettétek, hogy a Szellem és a Lélek között hogyan és miképpen kell megérteni a különbséget. A Szent Szellem az őskereszténység Ószövetségében van jelen.31 De az Én megszületésem és keresztre feszítésem, amit, azt mondottam nektek, mint a Jordán folyó, amely folyik, és átmegy szinte a Holt-tengeren, és utána folyik tovább a megtisztulás részében. Ezek mind-mind így vannak jelen.

De így megy át a megtisztulásban a Genezáreti-tavon is, hisz először oda folyik, és ott a megtisztulás részében tovább folyik. És ha csak a tavat nézzük, előtte van az Ószövetség32, a tó megtisztítása után Új Élet fakad, és történik az Újszövetség33 a kegyelem szeretetében.

És így már mi Szentlélekről beszélünk, mert Én, Jézus Krisztus Uratok a Szentlelket küldtem el tanítványaimnak, amikor azt mondottam, hogy legyenek együtt, és jöjjenek el arra a bizonyos helyre, ahol várom őket, hogy reájuk árasszam, és rájuk leheljem a Szentlelket.34

És így most ti is már a Szentlélek kegyelmének működésével élitek a mindennapokat, mert a Szentlélek reátok árad, ha megnyitod szívedet, lelkedet, befogadod, eggyé válsz Vele, és megtapasztalod mindazt, amire szükséged van e szeretet, kegyelem részében.

És akkor már jelen van számotokra az engesztelési napok, amit akkor még nem engesztelésnek mondtatok, hanem hogy: „Eljövünk, és majd beállhatunk, de közben imádkozunk.”

Később alakult ki engesztelési napnak, mert volt összejövetel is, mert volt imanap is. Hisz többféleképpen szólítottátok a hónapok folyamán. És akkor már éreztétek, hogy: „Valami működik, valami jelen van, amit nem lehet megmagyarázni, nem lehet szavakkal kifejezni, de mégis itt belül érzem azt a kegyelmet, amely erőt ad a mindennapokban, a mindennapokhoz. És így érzem a boldogságot, az örömet, a békét és a szeretetet.”

És akkor tudtuk megérteni, amikor azt mondottam számotokra, hogy ha felajánlásod vagy kérésed van, jöjj Elém, nyisd meg szívedet, és helyezd el a felajánlásodat. De ha jelet is szeretnél kapni, és a jelben, hogy bizonyosságot éljél át, akkor vedd kezedbe a legfontosabb könyvet, amely a Szentírás nevet kapta a ti nyelvetek részében, de ez minden nyelven így, csak magyarra fordítva így fejezed ki, és mondd azt: „Uram, Jézusom, szükségem van a jelre, hogy mitévő legyek, talán a felajánlásommal, talán az imával, talán a megbocsájtással, talán az élettel, a családdal” — hisz sok mindent lehet ismételten felsorolni.

És mikor kezetekbe vettétek, mindig ott nyílott ki számotokra, ahol nem egyszer bizonyságot kaptatok. A bizonyságtételben most az író-gyűjtőnek35 szólok, amikor ő is tanácstalan lett, hogy mitévő legyen tovább az írásával, a megfejtés36 gondolataival, és azt mondotta:

— Lehet egy kérdésem?

De a kérdésből nem egy volt, hanem sok, és még mindig nem értette. Akkor testvérem azt mondotta:

— Vedd kezedbe a Szentírást, hagyatkozz reá, imádkozz előtte, és hidd el, ott fog kinyílni, ahonnan választ kapsz a problémádra, ami által megtapasztalod mindazt, ami most körülvesz téged.

Először gondolkodott rajta, hogy hogyan és miképpen fog ez most történni. De megfogadta Mária tanácsát.

És most ő mondja meg, hogy élte át, különösképpen az első ilyen megtapasztalását, amikor problémái voltak, amely körülvette, és úgy érezte, hogy nem kapta meg a megfelelő választ szolgámtól, még mindig kellett volna neki valami, és akkor, hogy ő a Szentírást vegye kezébe, és hagyatkozzon reá, és majd onnan választ kap.

És most mondd el, testvér, hogy élted meg.

Csomor Lajos:

Én nem tudom, Uram, Jézusom, hogy jól emlékeszem-e vissza, de az egyik ilyen eset, az az volt, amikor a piros könyvet37 már szerettem volna befejezni…

Jézus Krisztus Urunk:

De ez jóval korábban volt! Még mikor saját könyvedet írtad38, mikor Máriát kérdezted, egy kérdés, két kérdés, és azt mondta, hogy nem biztos, hogy jó ez mind, amit írtál. Emlékezz csak vissza, majd Én eszedbe juttatom.

Csomor Lajos:

Akkor az akkor kellett legyen, ha jól emlékszem, amikor először itt voltunk beszélgetni Marikával, és énnekem az volt a kérésem hozzá, hogy kérdezze meg az Úr Jézustól, hogy miben tévedtem. És aztán, amikor jöttünk beszélgetni, akkor mondta el nekem, hogy miben tévedtem, és aztán utána nem egészen értettem pontosan.39

Jézus Krisztus Urunk:

És hogy mentél innen el? Mit mondtatok? Hogy: „Ide se jövök vissza.” De ezzel mentél el, mert te még nem is annyira, mint a párod. Sok óra beszélgetés után, mert hány óra volt? Emlékszel?

Csomor Lajos:

Azt hiszem, hét.

Jézus Krisztus Urunk:

Igen. Az egy kérdésből! Na, testvérek? Egy kérdéssel jövök, és hét óra.

És akkor utána azt mondja: „Hát, én ezt nem értem. Én ezt úgy utána jártuk, kértük, ezt nem fogadom el. Na, tán ide se jövünk többet vissza.”

Én helyesbítem, amit elfelejtesz.

Csomor Lajos:

Köszönöm szépen. A lényeg az, hogy az egyik ilyen az volt, amikor a könyvben voltak csillagászati ábrák, és nagyon-nagyon későn jöttem rá arra, hogy a Szent Koronán a Nap, az az Úr Jézusnak a jelképe, és a Hold pedig a Szűzanyáé. De azt hiszem, másfél év telt el. És ott is, ha jól emlékszem, akkor is a Szentírás volt a segítségemre. De pontosan már nem emlékszem, az Úr Jézus jobban tudja.

Takács Zoltán:

Lehet, hogy még emlékszik.

Jézus Krisztus Urunk:

Nem, akkor elmentek. Csend. Erre azt mondja a ház ura40, nem az asszonya41, most kivételesen az ura, aki ritkán szól, azt mondja:

— Na, ezeknek is jól megmondtad a véleményed, többet tájadra se jönnek!

— Én csak azt mondtam el — így mondta Mária testvér —, amit kaptam. Én nem mondhatok mást. Hát, de ha így van, hát itt van egy ekkora könyv, ennyit nem lehet elolvasni ennyi idő alatt, átértékelni, de az Úr Jézus tudta, hogy mi van benne. Nekem elég volt csak a két kezem közé venni, és kérni: „Uram, Jézusom, most jöjj segítségemre, és add a megfelelő választ.”

És most testvér, rakd közéje kezedet, és érezd a Fényt, ami akkor a könyvet átölelte, a melegséget és a Fénynek a sugarát érezd.42

És ez alapján tudta szolgám elmondani számodra, hogy mi volt probléma a könyvedben.

Nem azért, mert ő önmagától valamit mondott neked, hanem a Fénynek az erejét most megtapasztaltad ismételten. Érezted, és tudtad, ahogy akkor43, úgy most is érezted, hogy: „Köszönöm, Uram, mert ez által tudtam javítani és tökéletessé tenni.”

És ez az, amit szeretnék nektek is, testvéreim, elmondani: Ne mondjátok azt, hogy: „Egyedül vagyok.” Ne mondjátok azt, hogy: „Engem senki sem szeret.” Ne mondjátok azt, hogy: „Én nem tudom, hogy mitévő legyek, hogyan és miképpen oldjam meg problémámat, mi az, ami körülvesz?”

Ha nyitott a szíved, ha nyitott a lelked, ha készen állsz, kezedbe veheted te is a legfontosabb könyvet, elhelyezed feléje kérésedet, felajánlásodat, fohászodat, mindazt, amely körülvesz, ami által bizonyosságot akarsz szerezni. És akkor, mikor ráhagyatkozva kinyílik előtted, és hidd el, fogod tudni, hogy melyik szakasz az, ami pontosan neked szól, mert látni fogod előtted az Írást, mintha az úgy kiemelkedne a könyvből. És ez által kapod meg a bizonyságot mindarra, hogy soha nem vagy egyedül, mindarra, hogy soha ne érezd azt, hogy nem szeret senki. S arra, hogy „én hiába imádkozom, és nem történik semmi”.

A segítségnyújtás, az mindenkor jelen van, a szeretet a Fényének sugarával mindenkor felétek árad, csak érezni kell a nyitottságban, az őszinteségben és a szeretetben. Mert akkor érzed azt, hogy: „Igen, Hozzád tartozom, Uram. Köszönöm, hogy meghívtál, felismertél, és én boldogan tartozom Hozzád, és követlek Téged.”

Mert ha ezeket mind-mind így élitek meg, így fogadjátok el, így értékelitek, akkor érzitek, hogy: „Igen, Uram, valóban jelen vagy, valóban itt lehetsz szívemben, lelkemben, hogy eggyé válhassak Veled. És valóban Veled haladok az élet-útpályámon, amely előttem áll, s amelyen szeretnék szeretettel és örömmel Veled együtt haladni.”

És mikor már ezeket mind-mind így tapasztaltátok meg, hogy hogyan és miképpen lehet ajándékot, kegyelmet és szeretetet érezni, hogyan lehet felajánlani szívből és szeretettel, ami bennetek lakozik, mert: „Neked, Uram, Jézusom, adom át először önmagamat, s az után mindazt, ami bennem rejlik, mert először legyek csak a Tiéd, és az után éljem a Te szereteteddel a mindennapomat e földi élet-útpályámon.”

Mert most a jelenben boldogan mondjátok, hogy „köszönöm, Uram, hogy erre megtanítottál, és megértettem, mert a tanításod az Élő Evangélium szavaival így áradt felénk és hozzánk, így érinti meg szívünket, lelkünket, így éljük át a mindennapokat, és így válunk a felkérésed részében, a jelenben, engesztelő testvérré”, ami a kezdetben még teljesen nem úgy ment, nem úgy volt jelen, mert akkor még az ima már a vállalással és az elfogadással jelen lett számotokra. Mert már megtanultátok a szentolvasó imákat, és már bátran mertétek vállalni is, hogy imádkoztok. De még az imának az erejét, a mondanivalóját, a kegyelmét nem éreztétek a szeretet által addig, amíg Én, Jézus Krisztus Uratok el nem magyaráztam egy egész estén át, hisz egy egész estében, mikor elkezdődött az összejöveteletek, akkoriban, úgy-e, ezt a szót használtátok, és mikor már a beállások is megtörténtek, akkor már lehetett imádkozni. És az ima nem összefüggően csengett, nem összefüggően, szeretettel adtátok ki önmagatokból, hanem némelyek siettek, hadartak, a másik húzta, elkezdte, majd: „Üdvöz lééégy, Mária”44 — itt mondta, még mindig, hogy „Üdvöz lééégy, Mária”45.

Ilyen, mintha ott elkezdtük volna, és idáig ért le az „Üdvöz légy, Mária”.

És akkor azt mondottam számotokra:

Most ebben az estében eljöttem közétek, és most megtanuljuk, hogyan és miképpen kell imádkozni, hogyan és miképpen éljük át az imát, hogyan, miképpen értékeljük az imának a mondanivalóját, ami számunkra jelen van a mindennapokban.

És akkor összefogtátok kezeiteket örömmel és boldogan: „Ha már foghassuk a kezünket, az már nagyon jó!”

De akkor még nem tudtátok, hogy mi következik.

És azt mondottam számotokra, ahogy tanítványaimat megtanítottam46, most így tanítalak titeket is az imára. És elkezdtük mondani, hogy: „Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved.47 Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a Mennyben, úgy a Földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek. És ne engedj48 minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól, mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.”

Most már megtanultátok, úgy-e, az imát. Hisz akkor, mikor már megtanultátok, akkor szinte úgy hangzott, mintha egyetlen egy száj adta volna ki szívéből, szeretettel az imát. Megnyílt az ajk, és az ajk kiadta az imának szavait.

És mikor ez az este befejeződött, akkor sokan és sokan szomorúan mentetek: „Hát tudtam imádkozni!” Van, aki azt mondta: „…már gyerekkorom óta”. Van, aki azt mondta: „…felnőttként”. Van, aki azt mondotta: „Itt megtanultam már imádkozni. És még azt megélni, hogy még mindig nem jól imádkozunk! És egész estében csak ezt az egy imát, a »Miatyánk«-ot mondottuk?!”

Hányan és hányan már szinte úgy éreztétek, hogy „elfáradtunk benne”.

Mert azt mondottam számotokra:

Ne hadarjátok. Éljétek át. Higgyétek el, hogy „Mi Atyánk, aki a Mennyekben vagy”.

Te hiszel ebben?

Ha hiszel, akkor a szerint imádkozz.

Utána úgy kezdtétek el: „Mi A-tyánk, ki vagy a Meny-nyek-ben…”49

Szinte kín volt kivárni, mire kimondjátok.

Nem kell ennyire lassan kihúzni.

Akkor utána volt olyan, hogy az eleje elindult szépen, de a végén már siettünk, „hadd menjen, talán előbb megyünk”. Mert akkor már egy kicsit fárasztó volt.

De Én, Jézus Krisztus Uratok Szívem szeretetével, örömmel tanítottalak benneteket, nem azért, hogy haragudtam volna reátok, nem azért, mert nem volt jó, amit eddig megtanultatok és imádkoztatok, hanem Én, Jézus Krisztus Uratok azt szerettem volna, hogy ha ti is az imában tökéletessé váltok, és a tökéletesség szeretetében imádkozol.

És akkor, mikor ezt mind megéreztétek és megtanultátok, akkor már többen és többen azt mondották, itt, ezen a helyen azt mondani: „Köszönjük, Uram, Jézusom, hogy megtanítottál imádkozni, mert már mi átvettük az ima tanítását otthonra is, és átvettük az ima tanítását is már máshol, talán a saját templomunkban, vagy más helyen, mikor imádkozunk.”

És mikor már többen vagytok együtt, ahogy mondani szoktátok a kezdetben, hogy „mi sükösdisták vagyunk”. És mikor a sükösdisták eggyé váltak, és megnyitott szívvel és szeretettel elkezdtek imádkozni, akkor többen és többen elhallgattak, és figyeltek, és hallgatóztak. És azt mondták: „Nézd, milyen szépen imádkoznak! Mintha egy személy mondaná közülük, pedig az egészen imádkoznak! És olyan egyszerre tudják mondani.”

Akkor látszódott rajtatok először, hogy: „Igen, Uram, Te valóban tökéletessé tanítottál bennünket, és ez a tökétesség adta meg számunkra az ajándékot, a kegyelmet, a Fényt és az átölelést. S akkor már éreztük, ó, Uram, Jézusom, jó Veled együtt lenni!”

Akkor többször és többször szemléltétek az égboltot, hogy valójában mit láttok, mit tapasztaltok, és hogyan és miképpen érzitek. Hogy mondta az egyik testvér? „Mintha angyalok táncoltak volna az utcán, az egyik feléről a másik felére. És én olyan boldog voltam, mintha csak velük együtt röpültem volna ott fönt! Olyan béke, olyan nyugalom, olyan boldogság, olyan szeretet volt bennem, mintha nem is tudom, hol lettem volna! De mikor teljesen ebből a bódulatból valahogy önmagamra találtam, akkor döbbentem rá, hogy az ágyamon vagyok. Hogy ilyen csodában részt venni! Köszönöm, Uram, Neked! Boldog vagyok, hogy részesülhetek e csodálatos ajándékból.”

S akkor még mindig az volt bennetek, hogy: „Hogyan és miképpen kaphatunk még csodát, tanítást, kegyelmet, ajándékot? Hát már annyi mindent kaptunk!”

És akkor jött a meglepő ajándékok. Egyre többen és többen írhattatok. És az írás örömet és könnyeket csalt ki szemeitekből, mert örömmel vettétek kezetekbe az íróeszközt és a papírt, mikor hallottátok a dallamot. És a dallam sokáig motoszkált a fületekben, ahogy ti mondtátok, a fejetekben, és mikor a dallam már sokáig megmaradt, akkor utána írni kellett.

De a dallamot sokszor, ha figyeltetek volna, Mária, kiválasztott testvérem kapta meg először, majdan volt, hogy két sort, négy sort az írásból, és azt mondottam számára:

Most türelmesen figyeljél, és hamarosan kezedbe veheted, és olvashatod.

És testvérem figyel, és vár. Elmúlik egy nap, nem történik semmi. Két nap. Már egy hét!

Már ő is kételkedőbe esett:

— Hát azt mondottad Uram, Jézusom, hogy olvashatom. De azóta nincs jelen a dallam, és már a szöveget sem tudom teljesen.

És ahogy így vagytok jelen, kérdezi kiválasztott testvérem:

— Jó, elmondottátok a felajánlásaitokat, a kéréseiteket, hogy mire és hogyan és miképpen imádkozzunk.

A testvérért, a felebarátért, a családtagért, az ismerősért, hisz nem ismeretlen előttetek, mikor felsoroltátok. Néha a boldog József50 több levelet is felolvasott a felajánló kérésekben, néha köszönetben. És elhelyeztétek az imaestéitekben, a jelenlétben.

S akkor így szól Mária testvérem felétek:

— Senki sem akar nekem adni valamit?

— Miért? Mi kellene? — így szóltatok.

— Akihez szólok, az tudja.

De senki nem mert szólni, senki nem adott semmit.

Eltelt ez a nap is.

Ismételten ezen a helyen térdre ereszkedik, és imádkozik:

— Uram, nem történt semmi. Senkitől nem kaptam semmit. Leírta egyáltalán valaki?

Mária:

És akkor megelevenedik előttem az arc, és már tudtam, hogy kitől kell várnom!

Jézus Krisztus Urunk:

Eljött a következő nap, megint együtt vagyunk, imádkozunk, énekelünk, örülünk egymásnak, és testvér így szól feléje, akit ti akkor úgy ismertetek elsőként, hogy Mariska, később az írótestvér51:

— Te nem akarsz nekem valamit adni?

— Én?! Jaj, Marikám, van! De nem tudtam, hogy oda kell adnom. Írtam valamit, valóban írtam.

Mária:

Elkezdem számára az első két sort dúdolni, majdan mondani.

— Ez az! Igazad van! Ezt írtam!

Jézus Krisztus Urunk:

És így kezdődött el felétek az írás. Mert elsőként ő, majdan a többi testvérek, kik írtak.

Most ma csak két testvéremet hívom ki, akik írtak, van, aki imát, van, aki éneket, és van, aki mindkettőt.

Most azt mondom számára:

Íme, jöjjön ki, és ami számára a legkedvesebb, és ami számára a legmeghatóbb volt, azt, ide áll, Mária testvérem mellé, és elmondja azt az élményt, amikor leírhatta. Ő nem más, mint az egyik grácia52, aki annak idején ott a sarokban ült, a kezdetben. És azt mondta, hogy:

— Énvelem ilyen történhetett?

De könnyezik, de sír, és nem is Máriának mondja el először, hanem egy másik testvér felé fordul, hogy:

— Én ezt írtam. De nem tudom. Hát oda kell adni a Marikának. De én?! Én, az a kicsi?

Most az a kicsi jöjjön a gráciában, és mondja el.

Takács Zoltán, Mária férje:

Te vagy az a pici!

Jézus Krisztus Urunk:

Hát ő mondta magáról!

Pankart Antalné Zsóka:

Ha én vagyok a kicsi, drága testvérem, akkor én nagyon-nagyon boldog vagyok, mert nagyon sok éneket kaptam ilyent. Egyik gyönyörűbb, mint a másik. Először is, mikor jöttem ki Marikához, az volt az. De nem ez az első. Most hirtelen én is úgy vagyok, mint a Lajos, hogy nem jut eszembe, mert váratlanul érintett ez engem. A „Mindenható Örök Istenünk”53. Ez valami csodálatos volt.

Akkor voltunk Erdélyben kirándulni, és ott is, hát, zarándokúton, nem is kirándulni, és akkor ott is jött ez az írás, hogy jött egyre, ez jött, ez jött, de mi mentünk. És úgy emlékszek rá, hogy mentünk be valahova egy házhoz, vagy hogy, egy kapun, és Annának54 mondom, Anna testvéremnek, hogy:

— Jaj, hagyjál, olyan gyönyörű valami, itt vannak a gondolatok, és nem tudom…

— Menjél már, menjél — azt mondja —, mert már sietnünk kell! Menjél!

S akkor Marikának is elmondtam, s akkor azt mondja Marika, hogy:

— Majd meg fogod kapni, hagyjad abba, most nem érsz rá. Majd meg fogod kapni.

És tényleg úgy lett utána. Ez az volt, hogy „Irgalmas Jézusom, kérlek, figyeljél most mireánk”55. Ez az az ének.

Jézus Krisztus Urunk:

Lehet énekelni.56

Most, hogy téged is helyesbítselek, teljesen nem így történt.

Először menjünk vissza a kezdetre. Átmentünk a határon, beértünk a városba, most nem mondom, hogy merre és hogyan. Egy piros lámpánál két kocsi átment, a harmadik lemaradt. Ti észre se veszitek, hogy pont a szolgát hagytátok el. Ti csak mentek! Kiértek a városból, mire észreveszitek, hogy nincs. Ki a kocsiból, le a partra:

— Imádkozzunk!

Így volt.

És úgy jött az ének.

Nem így van az ének?

„Lábad nyomát kerestük.”

Megtaláltad!

Takács Zoltán:

Hát megtaláltuk!

Zsóka:

„Ma még lehet”57 — akkor, Uram, mondd meg, hogy az hogy is volt. Mert én nem tudom. „Ma még lehet, ma még szabad”. Az mikor jött?

Jézus Krisztus Urunk:

Amikor volt a Kereszt-hódolat itt, ezen a helyen. Az egyik pásztor testvérrel. És azt mondottad: „Haza értem.”

Jöttél másnap, a Golgota után:

— Én nem tudom, de engem csak ez a dallam… Ez a dallam van bennem. De nem tudom a szövegét, csak a dallam, dallam.

Majd a dallamra leírod a szöveget. És keddre meglett a szöveg.

Zsóka:

Igen! Köszönöm, köszönöm! Tényleg így volt!

Jézus Krisztus Urunk:

Most kérem ezt a testvéremet, aki itt elöl nehezen foglalt helyet. Ő is írt. Ő is mondja el az ő megtapasztalását.

Zsóka:

Köszönöm, köszönöm, hogy az Úr Jézus megemlékezett rólam.

Kiss Józsefné Márti:

Énnekem is olyan váratlanul jött, hogy szólított az Úr, de köszönöm Neki.

Hát, én kaptam nagyon szép imákat, nem egyet, többet is, de mikor megkaptam az éneket, hát Marikát fölhívtam telefonon, hogy hát elmondhatom-e ezt, vagy honnan jött ez az írás, mert csak jött… Inkább imát. És az az ima engem annyira megragadott. És oda is adtam, bele is került a Golgotába58. De most nem tudom, melyikre gondolt az Úr, mert én is olyan…

Jézus Krisztus Urunk:

Mindegy. Amelyik neked a legkedvesebb.

Kiss Józsefné Márti:

És énnekem ez az ima, nagyon megragadott, ez a Golgotához szól, és énnekem ez… Ha tehetem, minden nap elmondom.

Jézus Krisztus Urunk:

Most is mondd el.

Kiss Józsefné Márti:

Hát…59

Uram, segíts, mert most olyan izgatott vagyok!

Jézus Krisztus Urunk:

Én csak helyesbítek. De neked tudnod kell.

Kiss Józsefné Márti:

Ó, Uram! Egy pillanat.

Jézus Krisztus Urunk:

Úgy-e, sáfár testvér60, ilyenkor éled meg azt, hogy „nem csak én nem tudok beszélni”? Amikor szoktad mondani?

Kiss Józsefné Márti:

Szégyellem is magam, mert olyan nagyon sokat elmondom, és szégyellem itt magam, hogy most…

Lehet, hogy azért nem kell elmondanom, mert ez a szomorúság, és most örülünk!

Jézus Krisztus Urunk:

Majd ez után jön a szomorúság, nyugodtan visszaülhetsz. Ha akkor eszedbe jut…

Takács Zoltán:

Majdnem 18 év!

Jézus Krisztus Urunk:

…addigra majd akkor elmondod, mikor a szomorúság részén leszünk, akkor felállsz, és elmondod.

Kiss Józsefné Márti:

Köszönöm.

Jézus Krisztus Urunk:

Akkor érezd azt, hogy ugyanúgy éled át…

Kiss Józsefné Márti:

Köszönöm.

Jézus Krisztus Urunk:

…ahogy akkor leírtad, ahogy sírva és könnyek között. Remegő hangon, még tán a papír is, a hangján is lehetett hallani, hogy így jár a kezed, mert zörög, amikor mondottad.

Kiss Józsefné Márti:

És most is azt érzem. Csak…

Jézus Krisztus Urunk:

Ahogy átélted.

Kiss Józsefné Márti:

Köszönöm, Uram.

Jézus Krisztus Urunk:

De volt, volt olyan testvérünk, ugyanígy ezen a helyen, amikor, szintén ebben a kezdeti időben történt, amikor már a Szent Korona tanítását megadtam számotokra. Átéltétek. De az is úgy kezdődött, ha emlékeztek, itt kimész e Szeretet-sátor oldalához. Mária testvérem ott így gubbaszt, és körülötte beszélgettek:

— A Korona-tanítás lesz. Talán oda el kéne nekünk menni, meghallgatni, mert az a mi magyarságunk — így beszélgettek róla.

Amikor testvérem megszólal felétek:

Igen, ha már beszéltek róla, hisz nemsokára jön az ünnep, akkor felkészítelek reá.

Ez valóban a magyarság nagy ajándéka a kegyelemben. Hisz ez a Korona, ez úgy érkezett hozzátok, hogy Nekem, Jézus Krisztus Uratoknak is köze volt hozzája abban az időben. Mert ezt a Koronát nem a magyar népnek szánták, és nem oda szerették volna elküldeni, de Én, Jézus Krisztus Uratok megadtam számukra, hogy a magyar néphez kell elvinni ezt a Koronát, hogy ez az ő Koronájuk legyen.61

Ujjongtatok:

— Jé, a Koronáról kapunk tanítást!

Akkor kérdeztetek többféle kérdésben, és a kérdéshez választ kaptatok.

Majdan eljött az ünnep, hogy az ünnepet szeretettel és örömmel megünnepeljétek.

És akkor a testvér62, ő is leírta az éneket. De ő sem tudta, hogy mitévő legyen, hogyan, és miképpen, és miért kell ezt neki írnia. Nem is szólt még ekkor róla. Mária testvér várta, hogy mikor szól az énekről. De az ének még egy kicsit pihent a leírásában.

És akkor többen és többen azt mondották: „El kell menni, megnézni ezt a Drága Kincset.”

És ott találkoztam majd több emberrel, hogy elmondjam részükre, hogy hogyan és miképpen van jelen ez a Drága Kincs a Szentkorona-tan részében.

De hogy addig eljuthattam, Jó Jézus Krisztus tanítást adott Mária testvérnek a kiválasztás részében.

És mikor imádkoztatok és énekeltetek, és különösképpen boldog József volt, aki nagyon figyelt, nehogy valamiről is lemaradjon, és látta, hogy egy pontba figyel: „Marika egy pontba figyel!” — már vette is elő a kamerát.

Ennek a zörgésére mindenki felkapta fejét, figyeljék, hogy mi történik.

És már előre fél…

Mária:

Remegek. Mindig látom…

Jézus Krisztus Urunk:

…ahogy elmondta számotokra e megtapasztalását, hogy egy szép ajtó, amely megnyílik.

Mária:

Egy szép, bordó, párnaszerű, amelyet két kéz így kivesz, és felém hoz.

De ahogy közeledik felém… Valami mérhetetlen, nagy, kisugárzó erő-e, vagy nem tudom, mi vesz körül.

De először félek, utána már könnyeim is megjelennek.

És rajta a Jogar, az Alma és a Korona.

És a Korona megemelkedik a Fénnyel.Jaj, de erős!63

Jaj, nem bírom!64

Jézus Krisztus Urunk:

Ennek láttán, kik jelen vagytok, megijedtetek, hogy valójában most mi történt? Mi volt ez a szörnyű, borzasztó? Látta? Érezte? Rossz volt látni arcát, hangját hallani.

Imádkoztok, énekeltek csendesen, majdan elöl, és kérdezitek: „Láttál valamit? Vagy mi volt ez a szörnyű? Borzasztó volt látni a fájdalmadat.”

Mária:

Még, ha beszélek is érzem. Láttam egy szép ajtót. De nem nagy, olyan 80 centiben, vagy 70, nem tudom pontosan. De ilyen, nem volt nagyobb. S az megnyílott. S csak két kezet láttam. S nem tudom, mi volt, ilyen bordó, mintha párna vagy valami. De szép volt! Azon rajta volt a Korona, az Alma és a Jogar.

S mikor úgy közeledett felém, mintha először taszított volna, vagy én nem tudom elmondani, mit éreztem. De mintha a hideg is rázott volna, mintha féltem is volna tőle, pedig olyan szép volt, olyan erős fénye.

S utána megemelkedett.

S néztem, hogy hova megy.

És azt láttam, a fejemre…65

De nem tudom elmondani, mi volt az.

Olyan erős valami!

Fájt is. Mintha szédültem is volna tőle.

Beszélni nem bírok, úgy érzem.

Nem akarom ezt többet! Nem akarom ezt többet! Nem tudom, mi ez, miért kellett ezt látnom, miért kellett ezt éreznem, nem tudom.66

De mikor már ismét ezen a bordó párnán van, akkor olyan szép! Olyan szép fénye van! Olyan, mintha ilyen, fentről ilyen spirálosan, vagy én nem is tudom, hogy mondjam nektek el, így, mintha így fentről jönne, és mindig nagyobb és nagyobb.67

Még itt mindig, ha ide néztek, érzem. Itt körben, mintha égetne is még mindig. Nem tudom, mi ez. Ó…68

Többen kezeikkel megtapogassák, hogy valóban lehet-e érezni valamit.69

Jézus Krisztus Urunk:

És most a jelenben is megengedem pár testvérnek a közelből, hogy megtapogathassátok épp úgy, mint akkor.70

Mária:

Hó! Hó! Óvatosan ám, mert fáj!71

Nem tudom, hogy erre miért van szükségem.

Jézus Krisztus Urunk:

S ekkor többen így szóltok: „Most még nem tudjuk, de majd biztos, megértjük.”

A hír eljutott több emberhez, hogy itt a Szent Koronáról is tanítanak: „De olyanokat hallunk, amit mi a tankönyvekben vagy más könyvekben sem találtunk.”

Ennek hallatán elindult az áradat. Van, hogy többen, van, hogy egyedül, van, aki makettal érkezett, van, aki könyvvel.

És emlékeztek, akkor mit mondott nektek Mária szolga ezen a helyen?

— Nem is tudtam, hogy ennyi Korona-kutató van! Amennyien most jönnek! De mind azt akarja, adjam oda az anyagot. De nincs nekem semmi anyagom! Akkor írjam le, és adjam nekik. Hát, s nem tudom leírni! „Hát miért nem tudod?!” Majd, ha az Úr Jézus ismét megadja.

Ez számukra nagyon magas volt.

Visszanéztek egy ilyen — ahogy akkoriban mondottátok — jelenést.

Nem tanításnak mondtátok, hanem jelenésnek.

És megtapasztalták, hogy itt valami történik, mert olyanokat hallottak, amiket ők szófoszlányokban fél év meg egy év kutatásokból merítettek maguknak. De kevés mindaz, amit itt hallanak. „Hát ez tanulatlan asszony, akkor ez honnan tudja?!”

Végignézték, rászánták az időt türelmesen. S ez után így szólnak: „Hát, most, ha itt elmondtál mindent, akkor most miért nem írtuk le, és adtad oda?”

De ezt így nem lehet.

Mária:

S kérdezem tőlük, egy kis eltelt idő után:

— És most már ti emlékeztek-e, hogy mit hallottatok és láttatok?

— Igen, tudom, öööö… Öööö… Öööö… — csak ez jött ki belőle.

Közben gondolkodott, hisz Jó Jézus Krisztus nem adta meg számára, hogy megmaradjon.

De az egyik, az rafináltabb lett. Az egy kicsit jegyzetelt. Úgy ült, hogy őt ne vegyék észre, és egy-egy szófoszlányt lejegyzetelt. S mikor haza tért, előveszi, hogy majd most ő milyen okos, és tudja. De többet semmit nem tudott, csak azt, amit leírt. Hiába nézte a papírját, több nem jutott eszébe.

„Mégsem kell.”

„Mégis el kell oda menni még egyszer. Valahogy próbára kell tenni, hogy elmondja nekünk.”

Majdan ismét eljönnek.

Ismét kérdezik, faggatják, keresztben teszik fel a kérdéseket. „Majd összezavarjuk, és majd mindent elmond.”

De a mindenben végül semmit sem kaptak. Mert szófoszlányokban adta meg Jó Jézus Krisztus Urunk számomra, hogy elmondhassam számukra, amiből ismét nem értették meg, hogy valójában mi a tanítása, és mi a mondanivalója e Szent Koronának.

Jézus Krisztus Urunk:

Majdan ismét Én, Jézus Krisztus Uratok eljöttem közétek, ahogy ti mondtátok: „Várunk. Már elmúlott éjfél, de türelmesen várunk, addig imádkozunk, amíg el nem jössz, Uram!”

Nem törődtetek akkor, hogy már hajnalodik: „Várunk.”

Eljött a tanítás része, amit ti jelenésnek mondtatok. És mikor ismét azt láttátok a jelenlévőkben, hogy: „Biztos, megint olyan kap Mari, amit nem szeret, mert már húzza a fejét, már rázza, már, mint aki sír, és nem akarja.”

Mária:

És ismét megnyílt az ajtó. Ismét jelen a kéz, és kiveszi a párnán a Koronát, a Jogart, az Almát.

Már előre megijedtem. Én ezt most nem akarom! Nagyon fájt múltkor is, még másnap is. Nem akarom!72

De már a Fényben ismét felemelkedett.73

Ekkor ismét kérdezik:

— Megint a Korona volt?

— Igen. Nagyon fáj. Ezt nem lehet kibírni. Nagyon erős.74 Olyan volt, mintha nyomott volna valahova le. Nem tudom, honnan van ez a különleges erő, vagy mi az, vagy fény, nem tudom, de valami nagyon-nagyon erős.

Jézus Krisztus Urunk:

S ekkor megbeszélitek, hogy elmentek, elzarándokoltok, hogy megnézitek e nagy kincset a magyarságban, elutaztok a Szent Koronához.

És akkor sokan felkészültetek, hogy eljöttök erre az útra, ami egy vasárnapra esett november 7-ében75. Öröm, boldogság és szeretet élt bennetek, rajtatok, mert „együtt megyünk, hogy tanúi legyünk, hogy valójában ott mi történik”.

És az úton már az ének is megjelent mindenkinél, kezében: „Az ima után, hogy gyakoroljuk, hogy szépen tudjunk énekelni.”

Úgy-e, énekes madarak?

Tanítottátok a testvéreket.

De jelen van az a testvér76 is, aki szintén ezt az éneket leírta. Most ő is jöjjön, és ossza meg veletek. Hisz ő is sokat írt, de Én most kimondottan erről az énekről kérem, hogy ossza meg veletek mindazt, amit ajándékul kapott a megtapasztalás részében.

Németh Kati:

Jaj, köszönöm, Uram, Jézusom!

Jézus Krisztus Urunk:

Nem vagy elfelejtve!77

Németh Kati:

Amikor hallottam most a Marikát, ahogy mondta, hogy ült ott az ágy szélén, és végig láttam ezt a Koronát, ahogy ő mesélte, hogy meglátta, és hogy kérte az Úr Jézus, hogy próbálja föl, láttuk a szenvedését, hogy mennyire szenvedett. És utána nem tudta, hogy mi történt vele, hogy mitől fáj neki annyira a feje. És akkor erről nekünk nem volt szabad beszélni, nem volt szabad neki elmondani. És akkor másnap hajnalban fölébredtem, dolgozni mentem hat órára, és azzal ébredtem föl, hogy: „Szent István Koronánk Terád hagyta, őrködjél felette, Kegyes Szűzanya. Ha újra élni kezd, működőképes lesz, akkor hát, Istenem, mentsd meg népedet.” Vagy: „…segíts népeden.”78

És akkor jött utána rögtön, hogy: „Koronánk messziről megérkezett, ezt nagyon köszönjük Néked, Istenem! Két drága ereklye róla még hiányzik, gyöngyszemét a földben angyalok őrzik.”

S akkor én olyan sírógörcsöt kaptam, hogy hogy’ merek én ilyent leírni, hogy a Koronának a gyöngyszemét az angyalok a földben őrzik?

S ezt egy kis cetlire leírtam gyorsan, mert sietni kellett a munkahelyemre.

És másnap este jöttünk a Marikához. Nem sokan voltunk a szobában. És a Loncikának79 mutatom az éneket, azt mondja:

— Jaj, a Marikának meg ne mutasd ezt az éneket!

Azt mondja, hogy:

— Nagyon vigyázz rá.

És valahogy a Marika mellett ültem a heverőn, és úgy le volt téve az a papír oda valahova, de csak ilyen kis cetli. És kiment a Marika valamiért, visszajött.

— Jaj — azt mondja —, mi ez a papír?

És azonnal elkezdte olvasni.

És ahogy elolvasta, a fejéhez kapott, azt mondja:

— Jaj, nem tudom, hogy mi van velem, minthogy ha egy pánt szorítaná a fejemet, annyira fáj. Jaj, de rossz…! Jaj…!

Szóval annyira érezte azt a fájdalmat, amit, mikor a Koronát megpróbálta a fejére.

És akkor… De úgy történt a folytatása, hogy a munkahelyemen, ahogy én végeztem a munkámat, kellett írni a másik versszakot. Kicsit dolgoztam, megint kellett, abba kellett hagyni, és írni.

És akkor, hát jött az a…

És nem volt szabad róla beszélni, hogy Marika ne tudjon róla. És a buszon végig tanultuk az éneket. Volt még egy Koronás ének, hogy mire Pestre érünk, hogy el tudjuk énekelni ott a Korona előtt majd.

És a „Közelebb, közelebb, Uram, Hozzád” dallamára jött ez az ének. És mi ott tudtuk meg, hogy a Pap Gábor professzor80, amikor nekünk elmondta, hogy a Titanic, amikor süllyedt, akkor is ez az ének hangzott el. Én addig nem tudtam.

És úgy, hogy mire oda értünk, akkor, a Koronához, és bejutottunk, letérdeltünk, és elkezdtük énekelni mind a két éneket. És kívülről hallgatták, hogy mi ez, hogy micsoda…

Jézus Krisztus Urunk:

Nem neked kell, ezt majd szolgám elmondja. Én csak az ének leírását, megtapasztalását kértem tőled.

Németh Kati:

Köszönöm szépen.

Jézus Krisztus Urunk:

Mikor felértetek, várakoztatok ugyan, mert volt egy kis súrlódás a megjelenésben és a felismerésben és a jelenlétben. De végül a találkozó összejött, és mivel mindenki nem fért be egyszerre a terembe, ezért voltak, akik ezért kicsit nehezteltek, de a két busz-nép egyszerre nem mehetett be. S ki voltak választva a családtagok, az első naptól itt lévő testvérek, és akiket utána, szolgám a buszon azt mondotta, így sorban ment, hogy:

— Te és te és te bejöhetsz.

És mikor bementetek, amikor először életében találkozott szemtől szemben a Koronával, akkor értette meg, hogy miért és hogyan kellett neki felismerni a Koronát, amit szemtől szemben látott, és azt a Koronát, amelyet a párnán látott, majdan a működő erővel a megtapasztalásában.

És akkor így szólt felétek — úgy-e, sokan emlékeztek még reá?

— Hát, ez nem teljesen az a Korona, amit én láttam, s amit megpróbálhattam. Hisz itt is jelen van a Fény, ahogy ott láttam, fentről jött ilyen spirálosan, és befonta a Koronát.81 De itt ez a Fény megtört. Folytatódik ugyan, de megtört, és hiányos, részében. De nem teljesen ezt a Koronát láttam! Ezen nincsenek rajta az egész képek82, nincsenek itt az egész gyöngyök83, amelyek hiányoznak. És nem minden gyöngy, én nem azt mondom, hogy nem igazgyöngy, de hogy nem az eredeti gyöngy, az biztos, mert ott is hiányos a Fény84, ahogy körbemegy ezen a pánton, majdan az obrincson85. Mert a keresztpántok, és amit ez az obrincs összeköt…

Hisz emlékeztek, ezeket a szavakat használta Mária! Nem tudta a pontos szakkifejezését, ő így mondta, amit látott, és amit megtapasztalt.

És a csüngők! Amelyen nevettetek.

— És a csüngőn a gyöngyszemek. Igen, Uram, tudom, hogy ez hiányos, mert még nincs itt az ideje, hogy visszakerüljön.86 Én azt a Koronát láthattam és kaphattam meg, ami az eredeti Koronában érkezett a magyar néphez. Ez a Korona pedig az, amelyet a magyar néptől elvittek, és sokára visszahoztak, és kicseréltek rajta dolgokat.

Majdan elmondja annak a kutatónak87 is, hogy mit, hogyan és miképpen lát. De azt mondja Mária testvérem — emlékeztek?

— Nem látom a tetejét!

S azonnal abban a teremben, hogy honnan és miképpen, jelen lett egy szék, amelyre ő szépen felállt. Így, mikor feláll, már azt mondja:

— Látom a tetejét.

De boldog József emlékszik legjobban, hisz ő volt ott a közelben, amikor azt mondotta:

— Ilyen sűrűn takarítják? Milyen poros! Nem baj, de tudok rajta rajzolni!

Azt mondja az őr:

— Hozzá ne nyúljon!

Nem törődött vele, elmondja, hogy:

— Ahol a kereszt van, ebben a keresztes pántban, ahogy ott lerajzoltam a porba, nem ez a kereszt volt, hanem a Szentháromság jele. Ahogy fentről elindul, és utána ez a csúcsa, az van ott bent, ahol a kereszt belehelyezkedik a Koronába.88

Mária:

Az üveg zörög, az őr megijed, a rácsokat leengedik, nehogy rosszat tegyünk, mi, az egyszerűk, e Koronával.

Erre oda szólok neki:

— Most még szeretnénk énekelni ennek a Koronának.

— Itt?!

— Igen, ennek a Koronának.

— Régóta vagyok itt őr, de még ilyennel nem találkoztam, és nem tapasztaltam.

Jézus Krisztus Urunk:

Mária testvérem nem törődik vele, és így szól felétek:

— Akkor most énekeljük el a Koronának az éneket.

Szívből, szeretettel, ahogy ott tettétek.89

És mikor az ének elhangzódott, az első, majd a második, az őr végül könnyekkel megsiratta.

Valóban nem volt ennek tanúja az előtt és az óta sem.

De a Korona megadta számotokra azt a kegyelmi ajándékot az erőben, hogy soha nem kell félnetek, kétségbe esnetek, mert ebben a Koronában kell bíznotok, mert ez a Korona hozza el számotokra mindazt, amire szükségetek van. Hisz ez a sok tanítás után, amikor azt mondottam egy tanításban felétek, kiválasztott szolga által, Mária testvérnél90, hogy ezt a Koronát erről a helyről91 majd elviszik, és el kell vinni az ország házába.92

Na, ezen sokan nevettek, csúfolódtak és gúnyolódtak: „Majd humiféle Mari megmondja, hogy egy Koronát hova és miképpen fognak elhelyezni!”

De ez a Korona, a humiféle Mariban valóban megtörtént, mert elkerült az ország házába.

Nem teljesen azon a helyen van, ahova Én, Jézus Krisztus Uratok mondottam testvér által93, de így is sokszor szembe kell találkozniuk azoknak az embereknek, akik néha az ország helyzetéről döntenek.

De talán nem sokat kell várni, amikor majd elkerül arra a bizonyos helyre, amiről annak idején szolgámmal a tanításban megadtam számotokra. Mert ahogy most ti is tanúi voltatok a mai jelenben, a múlt jelenét, hogy ennek a Koronának működőképes ereje van. Az énekben is énekeltétek.

Láttátok szolgámon, hogyan élte meg a működő erőnek jelenét, megtapasztalását, kibocsájtó erejét. És ez a működő erő, ez jelen tud lenni majd az ország házának vitatermében!

Amikor így feláll az ember, és fenyegetőzne, és az erő szépen így leültetné.

S lehet, hogy akkor elgondolkodna, lehet, hogy azt mondaná először, mert tudjuk, mondani mindent lehet: „Megszédültem. Valami történt velem.” Mert nem biztos, hogy mindjárt elfogadja, hogy a Korona működő ereje ültette le.

Mert ha valóban e ország népének helyzetéről szeretnénk beszélgetni, tenni és cselekedni, akkor kezünket tegyük a szívünkre, és gondolkodjunk el, hogy valóban a szerint cselekszenek?

És ez az erő, amely még nem teljes a hiányosságában, ahogy mondottam kiválasztott testvér által számotokra, de az erő akkor is megvan, és árad.

És nem kell félni ennek a nemzetnek, mert ennek a nemzetnek nem csak ez a Korona adja meg a védelmet, a segítséget, a kegyelmet. Ennek a népnek van egy Királynője. A Királynő, aki mindenkor segítséget nyújt mindazok számára, akik hittel, szeretettel, bizalommal és örömmel megyünk az Édesanyához, ha kell, összetesszük kezeinket, ha kell, térdre ereszkedünk, ha kell, könnyeket ejtünk, a bizalom szeretetében így fordulunk az Édesanyához, és kérjük Őt, mint Legközelebbi Közbenjáró, ennek a magyar népnek és nemzetnek Királynője, Édesanyja, hozza el ennek az országnak, ennek a nemzetnek mindazt, amire vágyakozik, és amire szüksége van.

De hogy ez beteljesedjék, ezért nekünk, a jelen lévő testvérekkel és mindazokkal, akik azt mondják: „mi hiszünk Jézusban”, „mi az Ő testvérei vagyunk”, „mi keresztények vagyunk”, „mi engesztelők vagyunk”, „mi imádkozunk”, azokkal mind-mind eggyé kell válni, és szívből és szeretettel és őszintén imádkozni, elhelyezni kérésünket, fohászunkat, felajánlásunkat, és bízni a Boldogságos Szent Szűzben, az Édesanyában, e Királynőben, aki elhozhassa számunkra a szebb és jobb jövőt a Magyarország felemelkedésében, feltámadásában.

Hisz a feltámadást nem úgy kell érezni, hogy elvesztünk, és meghaltunk. Most csak arra kell gondolnunk, átélni, hogy egy kicsit lejjebb vagyunk, mint ahogy talán szeretnénk. De azért, hogy egy kicsit lejjebb vagyunk, ezért Én joggal mondhatom nektek, kik azt mondjátok, „magyarok vagyunk, a magyar néphez és a magyar nemzethez és ehhez a Szent Koronához tartozunk” — hogy így vagyunk, ezért mink is tehetünk.

Hisz sokszor, sokféleképpen volt előttetek a tanítás, hogy hogyan és miképpen éljétek a mindennapjaitokat, hogyan és miképpen cselekedjetek.

Mit szokott számotokra mondani kiválasztott Mária szolga, mikor kérdeztek valamit, akkor mit mond nektek?

— Tedd össze kezedet, nyisd meg szívedet, és szívből és szeretettel, őszintén helyezd el kérésedet. De akkor legyen nyitott és üres a szíved, és csak arra figyelj, hogy „most elhelyezem, hogy tisztán lássak, tisztán értelmezzek, tisztán fogadjam el”.

És majd az után, mikor imádkozol, megnyitottad szívedet, lelkedet, megkapod a bensődben a megfelelő választ, amire szükségetek van.

De azt is elmondottam már kiválasztott Mária testvér által nem egyszer, és a tanítások részében, hogy mindig figyeljetek mindarra, hogy hogyan és miképpen történik mindez meg. Mert fontos, hogy a szeretet, a béke és az öröm legyen jelen, és ez által tükröződjön kifelé mindaz, amit felétek nyújtanak és mondanak. Mert ilyenkor nem egyszer mondottam számotokra el, hányszor hallottátok már a tanításokat a Golgotai tanítás részében, amikor azt mondottam, most, ha csak visszamegyünk a jelen bűnbánatába, Én, Jézus Krisztus Uratok tanítványaimnak példát adtam. Majdan az után hívtam, vártam és kértem őket. És nem gyűlölködtem, nem fenyegetőztem, és nem haragot szítottam.

Hányan és hányan így szeretnék, és így akarják — nem is azt mondom, szeretnék, hanem már szinte akarják — megmondani egy másik ember felé, hogyan és miképpen cselekedjen.

Aki azt mondja önmagáról: „Én, Jézus Krisztus Uram, Hozzád tartozom, én a Te testvéred vagyok, mert valaha azt mondottad a tanításban, kiemeltél és kikerestél az út porából, mert szükséged volt reám, felemeltél, Magadhoz öleltél, Fényed sugarával átöleltél és megerősítettél, majdan meghívtál az útra, és elindulok Veled az úton.”

Hogy ha ezeket mind elfogadod, és elfogadtam, és megértettem és megértettük, akkor hogyan tudunk mégis a gyarlóságunk, vagy a kételyünk, vagy az indulatunk vezet olyankor, mikor azokra hallgatsz, akik gyűlölködnek, akik indulatosak, akik így fenyegetőznek, és akik haragot szítanak?

Mert szerintetek ez lenne a felemelkedés a feltámadásban?

Vagy ha csak Reám gondoltok, Jézus Krisztus Uratokra, e jelenben, nem a múltban, a múlt tanításáról beszélek — most a jelenről, hisz még bennetek él a bűnbánat tanításai94. Hisz ha önmagadba nézel, és magad elé eleveníted fel, akkor úgy-e, eszedbe jutnak a tanítások. És hogy ha már most előtted vannak a tanítások, akkor kicsit próbáljunk ezen végigmenni: Én, Jézus Krisztus Uratok e tanításokkal haragot, gyűlöletet, irigységet, kapzsiságot, féltékenységet, indulatot adtam-e nektek, tanítottam-e nektek? Vagy erről beszéltem-e nektek a szeretet, az irgalmasság szeretetében, a béke, az öröm, a megbocsájtás, a boldogság, a tanítás, az Élő Evangélium, az Élő Szentlélek, és hogy mondtam számotokra?

Ahogy tanítványimnak is Én voltam a példa, és ez által hívtam és kértem, és vártam őket, és ez által indultak Velem együtt a meghívásban. És így hívtalak meg benneteket is Szívem szeretetével, örömmel, és ezt nyújtottam számotokra. Ha valójában ez él bennetek, akik azt mondjátok, „Uram, Jézusom, én a Te testvéred vagyok, én engesztelő testvér vagyok, és Hozzád tartozom”, akkor mégis mi történik olyankor veletek, amikor az ilyeneknek tudtok hinni, akik, szinte mondhatom ezt a szót, de Én nem szeretem használni, ez a ti szavatok: szinte lázítanak?

A lázítással, a gyűlölettel, az indulattal, a haraggal még soha a történelem részében, ha visszamentek, nemigen nyertek csatát, egy ideig, óráig, de utána biztos, semmivé vált.95

A szeretet, az öröm, a béke, a tisztelet, amely fontos, hogy bennetek éljen a tanítás részében, és ez adja meg számotokra majd a felemelkedést. És a felemelkedésben jelen van a legnagyobb ajándék, a kegyelem, a szeretet, hogy a Királynő ennek a nemzetnek, ennek az országnak nem más, mint a Boldogságos Szent Szűz, az Édesanya, aki a Föld és Ég Édesanyja, az Én Édesanyám, aki védő palástját e országra terítette, és óvja és védi a nemzetet, óvja és védi gyermekeit.

Ha ez a hit, ha ez a tanítás, ha ez a szeretet nincs bennetek, és nem elég, akkor hogyan várjátok a segítségnyújtást a felemelkedésben?

Hisz nem véletlen adtam számotokra a bűnbánat-időben is, és már máskor is azt a tanítást, hogy ilyenkor menjetek kicsit vissza, pedig Én ritkán kérem, hogy menjetek vissza az őskereszténységében, vagy — ahogy ti most mondjátok —, az Ószövetségébe, és amikor Ninivére gondoltok. És amikor a tanítást meghallottátok, és próbáljátok magatok elé vetíteni: elfogadták a tanítást?

Igen, elfogadták.

Változtattak az életmódjukon?

Igen, változtattak.

Megváltozott az életük?

Igen, megváltozott.

Tudtak hinni és bízni?

Tudtak.

Ez az, ami még bennetek hiányzik. Nincs teljesen jelen. Mert van olyan, hogy ma meg holnap — most ezt nem úgy értelmezd, hogy a mai napot és a holnapit, hanem úgy mondom: ma és holnap, ezt lehet mondani: ma, ebben az évben, a holnap a jövő év — talán hiszek és bízok, valami történik, akkor ezt a hitet és ezt a bizalmat elvetem.

Akkor hogyan várjátok a segítséget, a kegyelmet?

Akkor hiszitek, hogy az Édesanya valóban itt van köztetek?

Akkor hiszitek, hogy ez az Édesanya eljön, és segítséget nyújthat számotokra?

Vagy „csak átvitt értelemben mondom és imádkozom, majd csak lesz valami”.

Mert sokan így vannak: majd csak lesz valami.

A majd, az nem biztos, hogy megoldja mindazt, amire szükség van, és amire vágyakoztok a tanítás kegyelmében.

Ezt most azért kellett elmondanom, mert mivel e Korona-tan tanításából emeltem ki számotokra, átéltétek, különösképpen a jelenlévők, akik elzarándokoltak ezen a napon96 e Koronához, és tanúi lehettek e megtapasztalásban a tanításnak és az éneknek, amely már mindig bennetek marad, amelyet már innen csak így elvenni nem lehet. Ezt már tudjátok, hogy „ez valóban megtörtént, és valóban tanítást adott, és a tanítás valóban többször és többször megelevenedett előttünk”, mert amiről a tanításban Én, Jézus Krisztus Uratok kiválasztott Mária szolga-testvér által szólottam, és felétek adtam és árasztottam, sokat már a múlt, kezdet tanításában és a jelen tanításában megtapasztaltátok, tanúi lettetek, amelyre már néha azt mondhassátok, a ti szavatokat használva: történelemmé válik, vagy történelemé vált. Ez szintén rajtatok és bennetek múlik a mindennapokban, a mindennapokhoz. Mert érezd azt a mérhetetlen nagy szeretetet az irgalmasság szeretetében, amellyel oly sokszor megajándékoztalak, nem csak ezen a helyen, hanem a Golgota tanítása után is, hogy részesei legyetek a felemelkedésben, részesei legyetek a Fény átölelésében, részesei legyetek, hogy valóban testvérek vagytok, és a testvérben, hogy szükség van reátok. Érezd a kegyelmet, érezd a szeretetet, és érezd a Fényt.

Most egy kicsit visszamegyünk ismételten a tanítás kezdetére, vagy, ahogy ti mondtátok, a ti szavatokat használva, a jelenésre.

Hisz miért is nem kértem tőletek, hogy imádkozzátok a Fájdalmas szentolvasót?

Mert azt mondottam, még nem tudjátok átélni, megérteni, megtapasztalni, mi a Fájdalmas szentolvasónak, titkának mondanivalója.

Ezért eljött számotokra a bűnbánat-idő97, amelyre szintén felkészültünk testileg, lelkileg, ahogy mi tudunk, ahogy szoktuk, ahogy régen tettük. És akkor a bűnbánat-idő első napján, amikor összejöttetek: „Hát, talán — így beszéltétek magatok között — nekünk is a keresztutat kellene elimádkozni, nem csak a Rózsafüzért, hisz a templomokban ilyenkor azt végzik. De nem tudjuk, hogy mitévők legyünk.”

Majdan imádkozzátok a Szentolvasót. És ismételten megbotránkozva: „Még ki hallott ilyet, hogy böjtben Örvendetes rózsafüzért imádkozzunk?! Ki hallott még ilyet?!” — így beszéltetek egymás között.

Igen, a bűnbánat első napjaiban valóban ezt imádkoztátok. De eljött az a nap, amelyre azt mondottátok: „Talán nekünk is fel kell készülni, ahogy a templomokban ilyenkor a keresztutat végzik. És a keresztút elmondásával megpróbálunk végigjárni.”

De erre az egyik testvér így szól:

— De még keresztutunk sincs itt a sátorban! Akkor hogy végezzük el?!

— Nem baj, van nekem egy olyan füzetem, amelyet szét tudok szedni, és majd elhozzuk.

S ami a mai napon is így van jelen számotokra a megemlékezésben, a keresztúti zarándoklat járásának jelenlétéhez.98

És akkor elkezdtétek, „bár nem a Fájdalmas szentolvasót mondjuk, de a keresztutat elkezdjük”.

Elővettétek a könyveket, majd az éneket, hogy énekelve közötte, és imádkozva.

„De a Mari már nem mondja!” — azt figyelitek.

„A Mari már megint egy pontba figyel, ahogy ott ül.”99

Majdan boldog József igyekszik, hogy le ne maradjon.100

És ahogy ti mondjátok a keresztúti átélést, egyszer csak azt veszitek észre, hogy valami történik: fájdalom, bánat és szomorúság jelent meg, és tanúi lettetek elsőként a megaláztatásnak, a megcsúfolásnak, a könnyeknek, a sírásnak.101

Majdan a másik héten tanúi vagytok ismételten a megaláztatásnak, a könnyeknek, a sírásnak, a lelki fájdalomnak és a kereszthordozásnak, és a kereszthordozás súlyának, elesésével.

Majd a Marit fogják, és felültetik. De ahogy ott ül: „Hiszen nem bír felállni. De valahogy be kell vinni, hát nem maradhat itt a sátorban egész éjszaka!”

Elindulnak vele, de nem bír menni. Majdan kiviszik, de nem bírnak menni, na, majd hozzák a kocsit102, belehelyezik:

— Ó, ez milyen jó!

Elindulnak, és ki is csúszik belőle szépen, ahogy elhelyezték:

— Ezzel sem tudjuk bevinni!

Szól felétek:

— Kicsit várjatok! Legyetek türelmesek, csak egy kicsit. Mindjárt be bírok menni.

Majdan eljön számotokra az idő, hogy segítséggel bevihetitek.

S így haladtok a bűnbánat-időbe egyre beljebb és beljebb, és így tapasztaltátok meg a korbácsütést, az elesést, a töviskoszorút. És mikor már az utolsó héthez értetek, nem tudtátok megérteni, hogy ez miért fontos.

És eljön ez az utolsó hét103, amikor ismét együtt vagytok, és imádkoztok, énekeltek a jelenben. Ahogy mondani szoktátok: „Íme, figyeld, jelenés lesz!” — mert ez nagyon gyorsan ment köztetek.

Mária:

— Köszöntelek, Uram, Jézusom, hogy itt vagy. Érzem a Fény sugarának jelenét, simogatását, átölelését.

S ekkor fordult Felém Jó Jézus Krisztus Urunk azzal a kéréssel, hogy elfogadom-e a keresztúti fájdalmat az átélésben. De már nem így, szakaszokban, és nem hetente, hanem az egészet egyben — a pásztoraimért.

Meglepődtem e kérésen.

De akkor így szólt felém:

— Nem most kell válaszolnod. Fontold meg, és majd a legközelebbi engeszteléseteken ismét jelen leszek.104

Könnyezem, és szomorúvá váltam.

És kérdezik tőlem, hogy:

— Most mi történt? Hisz olyan halkan beszéltél, nem mindent lehetett érteni.

És elmondom, hogy:

— Azt kérte tőlem Jó Jézus Krisztus Urunk, Uram, hogy elfogadom-e a keresztúti fájdalom szenvedését. De most már egyben, az átélésben. És nem tudom, mitévő legyek. De nem most kell válaszolnom, majd, ha legközelebb összejövünk, csütörtökön.105

Ekkor a ti arcotokon is szomorúság jelent meg, még ilyent is mondtatok: „Ez a sok öröm után létezik, hogy most nekünk ilyen fájdalmat, ilyen szenvedést kell látni, elfogadni?!”

Erre simogattok: „Hisz talán elmegyünk.”

De így szóltok:

— Mi veled vagyunk. Bárhogyan is döntesz, mi imádkozunk érted. — Úgy-e, megtapasztaltátok hat héten keresztül a fájdalmat. — Nagyon fájdalmas és nagyon nehéz látni, hogy szenvedsz.

És nem tudom, hogy mitévő lehessek.

Többeket kérdezek, és a válasz így jön felém:

— Nehéz látni, ahogy szenvedsz. De mi nem tudunk segíteni ebben. Mi melletted vagyunk, imádkozunk.

Koros szolgát106

is kérdeztem, ki így válaszol:

— Ó, szenvedésre szüksége van az embernek!

Ilyen egyszerűen, és ilyen spontán és lazán a válasz.

De ez nem világosított meg engem abban, hogy mitévő legyek, és hogyan tovább.

Először úgy érzem, olyan lassan múlik az idő. És nem tudok dönteni.

Majd, mikor átértünk a csütörtöki napba, akkor meg úgy éreztem, szinte rohan az idő, és még mindig nem tudom, mitévő legyek. A félelem nagy bennem! A sírás erőt vett rajtam. A gondolatok, mi lesz velem? Mi lesz a betegségemmel? Hisz az ember önmagában így gondolkozik.

És itt az idő, és nem tudok semmit se mondani!107

Eljött az este, és ki kell jönnöm, de úgy érzem, nem bírok. Mintha semmi sem akarna engedelmeskedni, hogy elinduljak, és kijöjjek.

Már imádkoznak, hallom.

És a könnyek és a sírás vesz erőt rajtam.108

Ekkor többen bejöttetek, és szóltatok:

— Gyere ki, Marika! Majd csak történik valami.

És ti is sírtok velem együtt.109

De mi legyen a válasz? És nem tudom. És félek!110

Jézus Krisztus Urunk:

És most jöjjön az íródeák111, és ő mondja el, hogy éltétek meg ezt a rövid időt, ami óráknak tűnt számotokra.

Kádár Györgyné Anna:

Személy szerint, Uram, Jézusom, én itt álltam a bejáratnál, mikor Marika jött ki. Rettenetes volt szívünkben, tényleg, az a bánat, az az együttérzés, amit vele akkor éreztünk, azóta is. Láttuk az előtte levő fájdalmakat, s rettentően meg voltunk ijedve, hogy mi lesz vele, s az, hogy mit jelent ez, azt sem tudtuk igazán. Csak azt éreztük, hogy nagyon-nagyon, nagyon fáj minden.

S akkor, mikor Marika kérdezte, akkor is azt éreztem én is, egy nagy rémület a szívemben, hogy: „Te, Jó Ég, igen, vagy nemigen.” És mondtuk a Marikának, hogy hát vele leszünk, de nem tudunk rajta segíteni, csak az imáinkkal, és az, hogy mindig-mindig itt vagyunk mellette. De neki kell eldönteni.

S akkor szegény bejött ide az oltárunk elé, letérdelt, s akkor már kórusban zokogtunk, szó szerint, tényleg, ahogy az Úr mondta, mert…

Ezt nagyon nehéz szavakban visszaadni, azt az első pillanatot, amikor ez megtörtént. Mert utána már az Úr erősített, a kegyelmeket éreztük, és ahogy az Antal atya azóta oly sokszor elmondta már nekünk, hogy valójában öröm is egyben, ez a fájdalom, mert hát tudjuk, hogy ez az utunk, hogy hogy tudjuk együtt vinni az Úrral.

Nem tudom, Uram, Jézusom, érthetően mondtam-e el.

Mária:

Valóban (…) könnyekkel, tele félelemmel, aggodalommal.112

Jézus Krisztus Urunk:

És így visszanézett felétek, és így szólt:

— Ne sírjatok113, mert lehet, hogy ez az utolsó nap ma, hogy találkozhatok Jézusommal.114 Nem bírom elfogadni! Nem érzem magam, hogy el bírom fogadni.115

És akkor hangosan kezdtetek imádkozni, és többen mondtátok:

— Uram, segíts neki! Segíts neki!

Mária:

— Eljöttem, Uram, Hozzád, ahogy hívtál.

S látom a Fényt, és a Fény árad felém. És várom az én Jézusomat.

És ahogy Reá tekintek116, jobban sírok.

És nem az én Jézusom van itt!117

A Kereszten Függő Jézus, ki haláltusáját vívja, s nem szól nekem semmit, csak reám néz.118

— Ó, Jézusom! Ó, Jézusom! Igen, elvállalom, amit kérsz tőlem.119

És ahogy ezeket a szavakat kimondtam, mintha megkönnyebbültem. Már nincs jelen úgy a félelem, a sírás, ahogy előttem van. Íme, itt az én Jézusom, a Szép Jézus, a fehér ruhában, mosollyal az Arcán!

— Bocsáss meg nekem, hisz tudod, hogy jöttem ide. De most megkönnyebbültem. Igen, elvállalom, amire megkértél: a fájdalom-, szenvedést a pásztorokért. De kérlek, Uram, Jézusom, mindig légy mellettem, és ha szükségem van, jöjj segítségemre.

És igennel válaszolva, s Jézus ott lesz velem.

Azt mondta, most felkészít, hogy holnap már délután veszek részt a fájdalom, szenvedés Golgotáján az elfogadásomban.

Elmondtam a gyónó imát, és felkészített a másnapi Golgotára.

Ekkor már a testvérek sem sírtak, csak az arcukon, némelyen, a meglepetést láttam, és kérdezték tőlem:

— Mi történt, hogy elvállaltad, és hogy igent mondtál?

És akkor ismételten elmondottam nekik, hisz addig ők nem tudták, hogy:

— Nem azt a Jézust láttam, akit eddig mindig, hanem a Fényben felém először a Keresztre Feszített Jézus jött, és utána Ő volt előttem. Nem szólt Ő nekem semmit, csak ahogy rám nézett, csak azt a Szemeket kellett volna látnotok! És nem tudom, de akaratom ellenére, vagy hogy mondom, ez jött ki belőlem. De úgy érzem most, mint aki megkönnyebbült. Nincs már bennem az a fájdalom, az a szorítás, nyomás, amit itt éreztem előtte, az mintha elment volna valahova. De könnyebben érezném magamat.

Akkor mindenki, mintha megkönnyebbülten, vagy elgondolkodva, de simogatva elmentek. És megerősítettek, hogy:

— Holnap veled leszünk. Ne félj, jövünk.

És másnap jöttek is. Sokan és sokan. És mikor eljött az utolsó pillanat, hogy én is kijövök, ismét egy félelem vett rajtam erőt, ahogy rá néztem a testvérekre: feketében, gyászban, mintha halott lenne itten.

És kijöttem, ide, Jó Jézus Krisztus Uramhoz, hogy megkezdjem a felkérésben az elvállalásomat az igenben, hogy elindulok az úton a fájdalom, szenvedés Golgotáján.

A Golgota valóban rettentően nehéz volt, ahogy mondottátok, mindennel felkészültetek, hisz mikor a kereszthalál átélése volt, akkor többen megijedtetek, és meg is jegyeztétek:

— Uram, hát azt nem mondtad, hogy el is viszed!

Mert azt hittétek, hogy már be is állt a halál, hisz azt mondja a testvér:

— Nincs pulzusa. Segíteni kell rajta!

De ti többen rászóltok, hogy maradjon türelemmel:

— Csöndben imádkozunk, énekelünk, és majd várjuk, hogy mi történik.

De a kereszthalál átélése után, majdan, jelen vagyok köztetek, és ahogy reátok tekintek, csak azt látom, hogy mindenki sír, és hallom, hogy:

— Él!

De hogy miért mondták, hogy él, azt nem tudtam. Csak később tudtam meg, hogy már azt hitték, hogy meg is haltam.

Jézus Krisztus Urunk:

És így jött el számotokra a fájdalom, szenvedés Golgotája egy évvel később a kiválasztás után, és így van jelen a jelenben minden hónapban, és bűnbánatban minden héten, és így szólok hozzátok, és így adom nektek a tanításomat, így árasztom felétek szeretetemet, áldásomat, hogy így váljunk eggyé e szeretet részében.120

És most a jelenben már örömmel beszéltek e fájdalomról, e szenvedésről és a Golgotáról, hisz most már számotokra is úgy lehet mondani, mint ahogy akkor a Mester tanítványainak mondotta:

— Ti, oktalanok, kis késedelmes szívűek, hát nem ezt kellett elszenvednie? Hisz megírták a próféták a jövendölésében, be kell, hogy teljesedjék: az Emberfiának meg kell halnia, hogy majd harmadnapra feltámadhasson.121

És most már ti is tudjátok, élitek, érzitek, felismertétek és elfogadtátok, hogy a fájdalom, szenvedés Golgotája a szeretet örömével van jelen, mert amit a kezdetben fájdalommal, könnyekkel, szívszorításokkal éltetek meg, azt most már úgy élitek meg, hogy: „Igen, Uram, e jelenben mi boldogok vagyunk, hogy részei lehetünk e tanításnak. Boldogok vagyunk, hogy ez által tanultunk, és közelebb kerültél hozzánk. Boldogok vagyunk, mert már megértettük, hogy Te valóban szeretettel mentél e keresztútra és e kereszthalállal. Nem kényszerből, és nem akarattal, és nem azért, mert elítéltek, hanem azért, hogy az Írás a jövendölésében be kell, hogy teljesedjék. Mert így mehettél be Atyád Dicsőségébe, hogy megdicsőülhessél, hogy ez által feltámadhassál, és a Feltámadás Fényét így tudtad számunkra évről évre árasztani a kegyelem szeretetének megtapasztalásában.”

Úgy-e, most már a jelenben ti is érzitek, hogy a könnyek és a Fájdalmas szentolvasó titkának tanítása így elevenedett meg előttetek, és rajtatok és bennetek, mert így éltétek át mindazt, amire felkészítettelek, és amiről tanítást adtam, és a tanítás által átéltétek, és tanúivá váltatok hétről hétre a tanításokkal, az imával, hónapról hónapra a fájdalom, szenvedés Golgotáján, és majdan, ami már Élő Szentlélekké és Élő Evangéliummá válik a jelenben. Mert így lehet megérteni, felismerni és elfogadni mindazt, ami a mindennapokban az élet tanítását így mutassa, és így adja számotokra.

És most reménykedem, hogy testvérem már el tudja számotokra mondani imáját, amelyet leírt, ami számára a legkedvesebb volt, amit izgalommal, könnyekkel és írással adta át.

Kiss Józsefné Márti:

Hát, az úgy történt, hogy sekrestyés voltam, és a Megfeszített Jézuson elveszett a töviskoszorú. S megkérdeztem a plébános urat, hogy tehetek-e én, csinálhatok-e rá koszorút. Azt mondja, ha van, miből, akkor csináljam meg. És én ezt megcsináltam, és bevittem a templomba, és rá raktam a Jézus fejére. És elnéztem, és mondtam, hogy:

— Köszönöm, Jézusom, hogy Fejedre töviskoszorút helyezhettem.122

S utána le kellett írnom a: „Drága, Jó Jézusom, bocsáss meg nékem, hogy Fejedre tövisből koszorút helyeztem. Sok-sok bűnöm két Kezedbe raktam, s keresztre feszítve fájdalmat okoztam. Bocsásd meg, Jó Uram, temérdek sok bűnöm, mivel Lábadat szegekkel Keresztre rátűztem. Keresztfán tündökölsz, Drága, Jó Jézusom, Szívednek Sebéből vérpatak csorog.”

Uram, segíts, nem tudom elmondani.

„Tisztára mostad Véreddel a lelkem.

Köszönöm, Jézusom, hogy megváltottál engem.”

Köszönöm, hogy segítettél.

Jézus Krisztus Urunk:

Örömmel és szeretettel is el lehet imádkozni ezt az imát. De mikor fájdalom és bánat és szomorúság ül a ti szívetekre, a ti lelketekre, amikor úgy érzitek, hogy elhagyatottak vagytok, ilyenkor gondoljatok e tanításra, e imára, amely átölel, felmelegít, és erőt ad számotokra, mert így tudtok haladni a mindennapi élet útpályáján, mert átölel benneteket a Fény a szeretetével, és megmutatja számotokra, hogy: Ne félj, testvérem, Én nem feledkezek el rólad. Itt vagyok, kinyújtom feléd Kezemet, ismerd fel, fogd meg, és segítek, ha kell, felállni, erőt adni, melegséggel átölelni, önmagadra ismerni, és akkor elindulhatsz az élet útpályáján. Mert már a rögös út átváltozhat az élet útpályáján haladásodban a szeretet, kegyelem részében. Mert így tudod megérteni, hogy valójában miért van jelen már ennyi hosszú évek óta a fájdalom, a szenvedés, a Golgotai átélés tanítása részében.

Hisz mondjam el számotokra azt, amit már testvérem is mondott régebben, a kiválasztott Mária testvérem?

— Uram, fontos még az én szenvedésem?

S erre ezt a választ adtam feléje:

Ha egy testvért megmentünk, átölelünk, elindítjuk az útján a felismerésben, hogy el ne vesszen, már nincs hiábavaló fájdalom, szenvedés a Golgotán. Már megérte.

És ti is így próbáljátok ezt megérteni, elfogadni, felismerni, hogy: „Igen, Uram, én boldog vagyok, boldog, hogy én részese lehetek azoknak a testvéreknek, akikre szükséged volt, mert észrevettél minket az út porában, megcsillantunk a homokban, a porban, és Te azt mondottad: »Ni-ni, itt valaki van!« És nem hagytál ott elveszni, hanem lehajoltál, és kiemeltél az út porából. És akkor Magadhoz öleltél, Fényeddel megerősítettél. Mikor már ismét önmagam lettem, lehelyeztél, de meghívtál az útra, hogy együtt haladjunk a mindennapokban a szeretet, kegyelem részében.”

És boldog lehetsz, hogy ha érzed, hogy te is így tartozol a testvérekkel együtt ehhez a Jézushoz.

Hisz hogy mondtam számotokra tanításomat?

Én ismerem Enyéimet, Enyéim ismernek Engem. Hallgatnak szavamra, mert megismerik Hangomat, és a hang után követnek.123 De a hang néha itt a szívben is megszólal, és mikor itt érzed, hogy megszólalt, öröm, boldogság és szeretet jár át, és elindulsz örömmel e meghívott úton a mindennapokban, a szeretet kegyelme részében. Mert így érzed azt, hogy: „Uram, én is egy testvér vagyok a sok testvér közül. Boldog vagyok, hogy testvéred lehetek, Hozzád tartozhatok, és Veled együtt élhetek és haladhatok a mindennapokban, a mindennapokhoz.”

Mert így tudod értékelni az Élő Evangélium tanítását, amely már oly régóta hónapról hónapra felétek árad, még akkor is, amikor sokan így mondjátok, leülve, elhelyezkedve, kezembe veszem a Golgotai újságot, és elkezdem olvasni, s akkor azt mondom: „Ezért kell nekem oda menni?! Hát ez benne van a Szentírásban! És ha szükséges, majd előveszem, és elolvasom.”

De figyeltetek egy szóra?

Majd.

A majd, az nem biztos, hogy segítséget fog nyújtani akkor, amikor nagy szükséged van. Mert a majd szeret késleltetni. A majd azt mondhassa, hogy „ráérek”. A majd talán nem veteti kezembe e legfontosabb könyvet, a Szentírást, amiből erőt merítek.

De a Golgotai tanítás nem csak ezt tükrözi számotokra, hanem azt, hogy közel vagyunk egymáshoz. Én, Jézus Krisztus Uratok kiválasztott Mária szolga által szólok felétek és hozzátok. Én adom meg számotokra a tanítás szavait.

Emlékeztek még a régi időben, a kezdetekben, amikor azt mondottam: Ennek a hónapnak a tanítása ez felétek, mikor azt mondottam, most olvassátok Szent János Evangéliumának tanításait. Ebből merítsetek erőt, mindegy, hogy melyiket, csak érezd a tanítást, a tanulás közelségét, a Fény sugarát, a szeretetét. Érezd, hogy eggyé tudsz válni vele.

És volt olyan, amikor a hónap ünnepeit emeltem ki számotokra, és ahhoz adtam a tanításokat. Volt, mikor az Úr napjának tanításait adtam számotokra. És most sokszor és sokszor azt élitek meg a jelenben, hogy a hétköznapokat adom meg számotokra a tanítás ünnepéhez, hogy a hétköznap is lehet egy ünnepi nap a megélés szeretetében és a kegyelem jelenlétében. És akkor érzitek a közelséget, a felemelkedést, a Fény-sugár átölelését, és mindazt, amire a mindennapokban szükségetek van érezni, átölelni, a kegyelem ajándékát.

És hogy ha ezeket mind-mind szívetekbe zárjátok, bennetek él már, ahogy mondottam a bűnbánat-időben is, tanításom, kegyelmi ajándékom az áldásban, a felemelkedésben, akkor öröm és boldogság jár át benneteket. És akkor élitek meg szeretettel és örömmel azokat a napokat, ami által azt mondhassátok, hogy: „Valóban közel vagy hozzám, Uram, Jézusom, szinte eggyé válok Veled szívemmel, lelkemmel a kegyelem részében.”

Fontos, hogy éljétek a tanítás mondanivalóját, mert így tudtok a testvéri-felebaráti szeretettel és szeretetben eggyé válni a mindennapokban, a mindennapokhoz.

És most térjünk át ismét az örömre, a mosolyra, a szeretetre? Most emeljünk ki néhány tanúságtevő utat, amikor öröm és boldogság járt át benneteket, hogy részei vagytok e meghívásnak, e tanításnak?

Most egy olyant emelek ki, ami által lehet, hogy sokan azt mondjátok, hogy: „Ilyen megtörténhetett?”

Igen, ahogy éljük a mindennapjainkat, így megtörténhet velünk minden.

Most kiemelek egy olyan tanítást a megélésben124, amikor meg voltatok híva ismét a tanúságtételben. A tanúságtétel elindulása már nehezen indult. Nem volt meg először a megfelelő járműtök. Erről sáfár testvér125 tudna legjobban beszélni, hogy azt mondja:

— Semmi nem jön össze! Kell nekünk még menni?

Emlékszel, sáfár testvér?

Sáfár testvér, Kádár György bástya:

Igen.

Jézus Krisztus Urunk:

Jön a telefon:

— Már minden készen áll, és várunk!

— De mi még el sem indultunk.

Na, nagy nehezen elindulunk.

Az elindulás, ahogy nehezen indult, nehezen haladt a határon. Órákat vártunk. Ott nem értették, mi történik velünk. Mi meg nem tudtuk, hogy érdemes-e még menni. Tanakodtak, hogy talán vissza kéne fordulni.

S ilyenkor, úgy-e, akkoriban még volt néha-néha, hogy megkérdezni Jó Jézus Krisztus Urunktól, hogy mitévők legyünk. Így szóltak:

— Talán imádkozzunk. Kérjük az Urat, hogy valami segítséget nyújtson számunkra.

De a segítség csak nem jött meg. Végül megtörtént az áthaladás, ahol már nagyon vártak bennünket. De sehonnan sem késtünk el. Az utolsó pillanatban megérkeztünk.

És így történtek a tanúságtétel meghívás napjai, ahol jelen voltatok, és ahol tanúi voltatok.

És elmentünk ahhoz a pásztor testvéremhez, aki szintén ma jelen van köztetek, hisz ő is meghívott, és várt bennünket126.

Ehhez Máriának fel kell állnia.

Megérkezünk, ugyebár, majd kettes sorba szépen beállunk, illően, szeretettel. Pásztor testvér a templom oltáránál áll, várja jövetelünket. Mária testvér el is indul. De az ének nem hallatszik. Hátul vannak, curukkol vissza, miért nem jönnek.

Pásztor testvér:

— Jó helyen vannak, csak jöjjenek, jöjjenek! — ő sem tudja, mi történik.

Mária:

Visszaérek. Megkérdem:

— Jöttök már?

Kuncognak:

— Beszorultunk!

 

 

Jézus Krisztus Urunk:

 

Sáfár testvér most jöjjön ide. Ide állhat melléje másik testvérem, most ő helyettesíti. Ő nem más, mint akit legelőször kértem, hogy szóljon.127

És elindulnak karon fogva egyszárnyú ajtón!

De egyik se gondolta, hogy ha talán így elindulok, akkor beférek rajta?

Nem.

Megmutathassátok, hogy szorultatok be.

Jött a testvér, az meg így csinált, így csinált.

A testvér:

— Nem bírok már!

Azt mondja:

— Talán vissza kéne menni!

A pásztor testvér ismét erre megszólal:

— Jó helyen vannak, csak jöjjenek! Jöjjenek!

És nem tudják, hogy mi történik, a templomban már mindenkinek a feje így hátrafelé:

— Mi történt?

Mire egyszer eltalálják, hogy:

— Talán meg kéne fordulnunk, akkor be tudunk menni.

Így szépen bevonultunk a menetben, énekelve, örömmel. És a két testvér akkor döbbent rá, mikor visszafele jöttünk:

— Jé, milyen szűk ez az ajtó! Nem csoda, hogy beszorultunk!

És akkor éltétek meg ismételten a szeretetet és az örömet. Hisz pásztor testvér örömmel fogad benneteket a tanúságtételben, a jelenlétben, és majdan azt mondta, hogy:

— Valahogy érzem azt a csodálatos szeretetet, ami most átölelt. Olyan önfeledten énekeltünk!

Már lassan kimennek a templomból a többiek, hisz már befejeződött, de mi még mindig nem hagytuk abba az énekeket. Emlékszel?

Sáfár testvér:

Igen.

Jézus Krisztus Urunk:

Még mindig énekeltünk. És a testvér szebbnél szebb énekeket vett elő, hogy énekeljünk. És akkor kérdezted te128 meg:

— De mondd meg, mi volt veletek, hogy nem jöttetek.

Mondták:

— Azt, ne haragudj, de nem itt tudjuk elmondani. Azt majd bent!

Meg volt lepődve, hogy már „másodszor szólnak le”. Azt hitte testvérünk, hogy talán nem, azt hittük, hogy nem jó, mert két templom volt, és azt hitte, hogy talán nem jó helyre mentünk, s azért mondta, hogy jó helyen vagyunk, csak menjünk, menjünk. Csak ő sem értette meg azt, hogy beszorultak a testvérek az ajtóba.

De a másik testvér, ugyebár, az, aki beszélt nektek, az első írás-énekéről, ő, úgy-e, azt mondta előtte, emlékeztek, hogy „jaj, én, kicsi, szegény”129, ott meg azt mondja:

— Ó, én erős vagyok, én majd nyomom!

Így, így, erőlködik. Na, de azt mondja, mi lesz, ha tényleg elindulnak, és ő meg beesik.

Előfordulhatott volna az is, mert nagy lendületben volt, hogy hadd menjünk már befele.

Tehát sok minden volt az úton, hisz ez most csak egy. Mert régebben kiemeltem nektek a bokarúgást is. Mert az is a sáfár testvérről szól. És azzal a testvérrel, mert a kíváncsiságuk egy kicsit túl messzire ment el. És azt mondta, hogy most már ne kérdezzenek, mert ott találják magukat ők is a kukoricásban. Mert az volt a csatamező, csak akkor kukorica volt benne.130

És így alakult ki mindaz, hogy a szeretet — ezt azért próbáltam nektek most elmondani.

Úgy-e, az előbb átéltétek testvéremmel együtt a fájdalmat, a bánatot, a szomorúságot, a könnyeket. A testvér az imáját szintén könnyek között adta át nektek. És most megmutatom nektek, milyen az, amikor Én, Jézus Krisztus Uratok veletek vagyok, és az örömet, a békét és a szeretetet adom nektek, hogy érezd, hogy felhőtlenül tudtok nevetni.

Úgy-e, hányszor éltétek meg, testvéreim, a Golgota után, amikor megtörtént a tanítás. A tanítást boldog József igyekszik kivinni, hogy a többiek is részesülhessenek belőle. És mikor kivitte, elindította, a többek bent vannak, és Mária testvér kap egy képet, amelyet átélhet, és Én, Jézus Krisztus Uratok így vigasztalom, erősítem, és szeretetet árasztok számára, hogy ezzel a képpel egy nagy öröm, és szinte nevetésben tör ki. És ti is nevettek, de az a legjobb benne, hogy azt mondjátok:

— Nem tudjuk, hogy min. De olyan jót nevettünk, és nevetünk, de nem tudjuk, hogy min.

Mert nem értettétek. Hallgatóztok, hogy miről is szól, miről is van szó. Szófoszlányokat hallotok, csak azt halljátok, hogy — ahogy ti mondjátok — eszméletlen nevetésben fakadt ki Marika. Akik kint vannak olyankor a másik helységben, így kinyissák az ajtót, nézik, kimegy, azt mondja:

— Nem tudjuk, mi van ott, de rettentően nevet.

Gyorsan csak futnak befelé, nehogy valamiről lemaradjanak. De mire elhelyezkednek, már befejeződik a nevetés.

Hát most miért történik ez így?

Én, Jézus Krisztus Uratok ilyenkor szoktam adni Máriának olyan képeket, amelyeket, ti azt hiszitek akkor, hogy magatok között olyan halkan elmondhassátok, „ő hadd szenvedjen”, mert volt ilyen testvér is, aki azt mondta: „Hát megérdemli, hogy szenvedjen! Hát mit esett ott, kelt!”

És akkor beszélgetve.

És így alakul ki Máriának időnként egy-egy kép. Volt olyan kép is, nem olyan régen, most a télben, mivel most voltak hidegek, megtapasztaltátok ismételten a hideget, és akkor…131 És akkor mindenki boldog volt, hogy beért már a melegbe, úgy fáztak a Golgota után, mert nagyon hideg volt, és azt a képet adtam Mária testvéremnek, amint most sáfár testvér ismét megszólal a másiknak, azt mondja:

— Azt hitte, hogy abban a százezer forintos csizmában nem fázik a lába?

Azt mondja:

— Abban ugyanúgy fázik, mint az enyémben.

Mert ő is kibújt a csizmából, hogy ne fázzon. A testvér is kibújt, azt mondja:

— Milyen jó! Most felmelegszem.

És mikor látta, hogy bújik ki belőle, és így ránéz, azt mondja:

— Az övében is épp úgy fázik, mint az enyémben.

És ebből kitört a nagy nevetés.

De voltak ilyen, több ilyen kegyelmi ajándékok, amelyeket átélhettünk, amelyeket megtapasztalhattunk. Ha most csak az idei tanításra megyünk vissza, most az egyik bástyatestvér volt egyszerűen érthetetlen? Türelmetlen? Nem volt képben? Háromszor elmondom, még negyedszer megkérdezi. S akkor csodálkozik, hogy nevet rajta szolgám, mikor megkapja a képet?

Oly szépen elmondottam számukra a bűnbánat első Golgotáján, mikor megtörtént a tanítás részetekre:

— Jövő héten ajándékul adom a férfitestvéreim számára, a bástyák válasszák ki. Ők látják, hogy mely testvérek azok, akik szeretettel, örömmel elfogadják a felkérést, hogy kisegítő bástyákká váljanak azon az egy napon.

Mert többen vágyakoztak már erre a kegyelmi ajándékra, hogy ők is a Golgota után megfoghassanak egy sarkot132, és segíthessenek szolgámon, Mária testvéren, akit bevisznek a helyére, ahol felkészül a tanításra.

Szépen, értelmesen így elmondottam.

Erre így csinál:

— Most akkor mi, akik a lábuknál vagyunk, mi megyünk előre?

Elmondja neki a testvér:

— Nem! Nem hallottad?

Erre Én, Jézus Krisztus Uratok kiválasztott Mária szolga által átveszem a szót:

— Bástyatestvérem, neked szólok, most ne tekintgess máshova!

— Igen, Uram!

Így szólt:

— Igen, Uram!

— Azt kértem, a bűnbánat-időben ajándékul adom a férfitestvéreimnek a zarándokok közül, hogy egy sarkot kettesével, kettő mindig cserélődik köztetek: kettő bástya és kettő kisegítő bástya, akik beviszik. Nem erőltetitek, csak megkéritek, hogy ki az, aki szeretne ebben részt venni, az számára ajándék a meghívásban és a kegyelemben.

Ül egy darabig, gondolkozik, gondolkozik. Megint megszólal:

— Hát most nem értem. Akkor én eddig a lábát fogtam. Most akkor menjek a fejéhez?

Erre hogy szóltam feléd?

— Mivel már bent van a lába és a feje, akkor nem tudom, mit akarsz ma behozni. Esetleg csak az ágyat körbeforgathatod.

Akkor kitört ismételten a nevetés, s még mindig nem érti.

Akkor már azt mondja neki két testvér:

— Hallgass! Majd elmondjuk, ha nem érted!

Tehát néha van ilyen, hogy nem értjük, mert meglepődünk, úgy, ahogy ma többen meglepődtetek, hogy ha szólni kell. Tehát ez az, amikor azt mondom számotokra, mikor a bűnbánat-időben, a hónap golgotai napjain ajándékul adom a meghívott testvéreknek, hogy kiválasztom, hogy ki mikor szól a tanúságtételében, a megtapasztalásában, a kegyelmi ajándékában.133 Mert van éppen valaki, akinek nagyon nagy szüksége van, hogy most ő szólhasson, mert talán lelki fájdalma van, bánata van, és azért jött, hogy elhelyezze imáját, kérését, fohászát, mert: „Bízom Benned, Uram, hogy máskor is meghallgattál, és ma is eljöttem Feléd és Hozzád.”

És Én, Jézus Krisztus Urad most elfogadva az ő felajánlását, kiválasztom, és megajándékozom ezzel a kegyelmi ajándékkal. És mikor ezt megkapja, az a szomorú, amikor tudja az a testvér, hogy kit hívok, és mégis néha ott marad, és nem jön ki.

Már kértelek benneteket máskor is, ma most itt, a tanításban szólok, mert itt vagytok javarészt azok, akik elkíséritek szolgámat, Mária testvéremet hónapról hónapra, a bűnbánat Golgotáján, a segítő testvérek és a bástyák. Van, aki a munka miatt nem is ér ide teljesen a szentmisére. A szentmise alatt vagy a szentmise végén ér ide. És csak a következőn. Van, aki elöl ül, úgy ül, hogy nem tekinthet örökké hátra, hogy ki hol ül.

De te, testvérem, aki abban a padban ülsz, most csak példaképpen mondom, most arról a testvérről beszélek, aki szintén régóta van itt, és ő meg is tapasztalta, és tudta, hogy mikor kellett neki szólni, és ma is azon a helyen ültél, Én most csak azért szólok őróla, hogy azt mondom: A pacsirta134 oldalán. Most a pacsirtát sokan nem tudják, de akkor elmondom: az énekes Marika, aki általában, ahogy bemegyünk a kápolnában, ő a bal oldalt, vagyis ahogy mondom nektek, a sekrestyeajtóval szemben lévő pad első sorában szokott ülni. Azt szoktam mondani, s mondom is az oldalt. És azt mondom példának, hogy a harmadik pad, első helyet foglalja el.

Ő tudja, hogy ott ült.

Akkor, mikor felkérem, miért várja, hogy kérleltessék?

Nem érzi a szeretetem ajándékát, a kegyelmet, amivel meg szeretném ajándékozni s átölelni, ezzel felemelni?

Mert még eddig, Én úgy gondolom, minden testvérem annyit kap a Szentlélek kegyelme által, hogy a legkevesebbet tudja mondani, hogy ha azt mondja csak, a nevemet, vagy ha azt se mondom, csak azt, hogy „köszönöm, ez óta járok ide, és kaptam meghallgatást”. Vagy csak, hogy „köszönöm, hogy engem is észrevettél, Uram”.

Ezt még eddig, úgy érzem, minden testvér elmondhatta volna, amikor felkérem.

Higgyétek el, ti nem Mária testvéremet nézitek, hogy ő szólt.

Én, Jézus Krisztus Uratok, Én hívtalak, Én ajándékoztalak meg benneteket, és mégis hányan és hányan az évek folyamán már nem fogadtátok el.

Mert van olyan, elmondom nektek, nem egyszer, amikor nem az szólt, akinek kellett volna. De Én szóltam testvérem által, hogy nem kell szólni, hogy ne szomorkodjon az, aki beszélt. Örüljön annak, hogy ha ő újra kimehetett, és szólhatott.

De azt sokszor észre lehet venni, mert akit Én fel szoktam hívni és kérni, az érzi szívében, lelkében a megtapasztalást. Érzi szívében, lelkében, hogy „nekem ma mennem kell, nekem ma valamit tennem kell, lehet, hogy még nem tudom, hogy mi, de érzem”.

Érzed azt, hogy most indíttatást érzel szívedben, lelkedben. Érzed azt, hogy „ma, Uram, Jézusom, a Fényed sugara valahogy másképp ölelt át, másképp érzem a jelenlétedet, és másképp érzem a működést”.

És akkor tudod, hogy téged vártalak, és neked kell kijönni a tanúságtételben.

De azt is mindig elmondottam a testvéreim felé, és itt most a pásztorok előtt is elmondom, senkire sem erőltetjük rá ezt a felkérést. Ha valaki azt mondja, hogy „nem, én nem akarok”, ne erőltessétek. Hagyjátok rá, majd idővel talán ő is úgy éli meg, mint egy másik testvér, akit ugyanígy felkértetek, évekkel ezelőtt volt, és azt mondta, hogy: „Én most nem.” Eltelik egy bizonyos időszak a hónapokban, amikor egyszer direkt ezért jött egy nappal előbb a fájdalom, szenvedés Golgotájára, mert azt mondta, hogy ha aznap jön, akkor már Velem, mint Mária szolgával nem tud beszélni.

És akkor oda ment szolgámhoz testvérem, és így mondta neki:

— Én akkor nem értettem teljesen, hogy mit és hogyan kell. Csak mikor mentünk hazafelé, akkor magyarázták el, hogy úgy, ahogy a többiek oda állnak, és szólnak, és akkor — úgy mondta szó szerint —, ahogy a Loncika néni is szokott ott beszélni, akkor én is úgy oda állok melléje, s majd beszélek?

Mária:

S akkor mondtam neki:

— Hát nem beszélni, csak azt kell elmondani, amit úgy érez, megtapasztalt, vagy kapott kegyelmet, vagy ima-meghallgatása volt.

S azt mondta:

— Van ám! És holnap ám akkor én elmondom!

És mondtam neki, jó, most erre Én engedélyt adtam, és fel is készítettem a testvéreket, hogy szólhat.

Jézus Krisztus Urunk:

De ebből nem szoktunk rendszert csinálni, hisz Én, Jézus Krisztus Uratok adom meg a meghívást, Én várom a testvéreket. De amikor Mária, kiválasztott testvéremnek szól valaki erről, ha aznap nem is, amikor ő felkészül, lehet, hogy egy másik nap, akkor ismét szól neki, hogy most szólhat. Fel tud akkor is még készülni időben, kéri a Szentlélek működését a kegyelemben, és megkapja mindazt, hogy ez által tudjon szólni, amit ő úgy érez, hogy szeretne megosztani a testvéreivel a felebaráti szeretetben.

Hisz a tanításomat is, mindig azt mondom számotokra, soha sem erőltetek rátok semmit. A meghívást is szeretettel adom meg számotokra, a meghívást, ha megértetted, felismerted, és elfogadtad szívedben és lelkedben, akkor elindulsz az úton. És soha nem utasítalak, parancsolok, követelek, ahogy mondottam számotokra már nem egyszer, ahogy tanítványaimnak is mindig példát mutattam, példával elöl járva a tanítás részében, a jelenlétben, az együttlétben, ezt vártam akkor tőlük is. És Én, Jézus Krisztus Uratok most is így szólok felétek ismételten: soha nem erőltetek rátok semmit. Meghívlak, kérlek, és várom. Aki elfogadja szívében, lelkében a megtapasztalás szeretetében, akkor elindul az úton a felismerésben, és megkapja mindazt, amire szüksége van a mindennapokban, a mindennapokhoz. És akkor, hogy ha érzed, hogy most te lettél kiválasztva, csak példának mondom, most az oldalajtó második padszakaszának második padjából a harmadik testvérem szól, akkor azt úgy kell értelmezni, hogy most itt a szélén ül valaki, aki a második testvér, ott nem ül senki, csak beljebb ül a kettő, akkor úgy kell számolni a hármat. Az üreset nem szoktuk olyankor beleszámolni. Mert múltkor abból volt a probléma, hogy azt mondták, ketten ültek, és azt mondták, ott nem ült senki. De eggyel arrébb ült, már az nem harmadik testvér volt. Az biztos, negyedik vagy ötödik. Mert csak egy hely volt kihagyva, ketten ültek a szélén. Egy, kettő. Egy, kettő. Most itt üres, így átlépek felétek, és most itt ül valaki, és erre azt mondja, hogy „hát itt nem ült senki”. Hát ott közvetlen mellette nem, de a mellette lévő hely már, az el volt foglalva. Akkor szerintetek nem az volt a harmadik testvér?

És akkor berobog a testvér: „Ott nem ül senki, akkor nem szóltam senkinek.”

Ez a legkönnyebb!

De az, aki ott ült, az sem szólt, hogy „én vagyok az”. Hát biztos, úgy érezte, hogy neki nem kell szólnia egyáltalán semmiről. Ő úgy érzi, hogy „én jó, ha itt vagyok, de hogy én meghívott legyek, és szóljak, azt nem érzem szívemben, lelkemben”.

Pedig ez nem kényszer, ez csak egy meghívás a szeretet, kegyelem részében, az ajándékban. Mert Én, Jézus Krisztus Uratok kiválasztott Mária testvér által nem egyszer próbálom számotokra így megadni a megköszönő háláját, hisz sokszor így fordul Felém felajánló imájában:

— Uram, Jézusom, Hozzád fordulok én, a Te kiválasztott testvéred, Mária. Én nem tudok testvéreimnek mit adni, imádkozom érettük. De ők áldozatot tesznek, meghallják hívásodat, elfogadják az én kérésemet. Én csak azt kérem Tőled, Reád bízva, Te adj számukra, amire szükségük van, meghallgatod a felajánlást, vagy a kérést, vagy a Golgota alatt éppen megérinted, vagy látást, vagy hallást adsz? Vagy éppen megszólítod? Te tudod, Uram, Jézusom, hogy mit adhatsz testvéreimnek a felebarátban, a szeretetben.

És így próbálja számotokra kérni a Szentséges Szívet a hála köszönetében. Mert ha figyeltétek a jelen bűnbánat utolsó előtti napját, megpróbálta megköszönni számotokra mindazt, hogy hétről hétre elkísértétek, szabaddá tettétek napotokat. Mert van, akinek az egész napot, és sokszor a másnapot is szabaddá kell tennie. Mert ha messzebbről jön, csak másnap ér valamikor haza. És ez valóban egy önfeláldozás a felajánlás részében, szívből és szeretettel. És ezt testvérem, kiválasztott Mária nagyon tudja értékelni, megköszönni, hogy eljöttök.

De valóban, ahogy elmondta Számomra, átölel, amikor tud, beszélget veletek, megköszöni. De még mindig néha úgy érzi, hogy kevés, amit ad számotokra. És mindig kéri a Szentséges Szívet a hála-köszönetért. És most a jelen bűnbánatában is, és a Feltámadásában is érezhettétek mérhetetlen nagy szeretetét és köszönetét, amellyel szerette volna kifejezni felétek mindazt, amit ti adtatok neki. Mert talán sokan úgy érzitek, hogy „ez nem sok, hogy én eljövök”.

Higgyétek el, számára ez erő a kegyelemben. Mert a bűnbánat-időben és a hónapi Golgoták, amelyek jelen vannak, az utolsó pillanatig nincs semmi probléma és baj. De sokszor már a szentmisén érzi, és ahogy mondani szoktam számotokra, a földi gyarlóság néha ilyenkor erőt vesz rajtatok, és így őrajta is, és a félelem is erőt vesz. És akkor már néha nehezen mozdul, indul, érzi, hogy mennie kell, de mégis, kicsit megpróbál mindig csúszni.

És néha nem értitek, hogy miért van az, amikor befejeződik a szentmise, és oda szólnak az énekesekhez, hogy „énekeljetek, mire kijön Marika”135, ahogy mondani szokták.

Most itt erre azt mondom, hogy most a boldog József mondja el e bűnbánat-jelen megtapasztalását, hisz nem mindig másra vártunk, várakoztunk, hanem mi történt? Át kellett élni mellette, megerősíteni, erőt adni, hogy elindulhasson.

Most röviden te is mondd el, hogy élted meg, mert azt mondtad, az előtt nem mindig jöttél be, és nem tudtad, hogy miért, hogyan van ez.

Sipos József:

Én is egy picit zavarban vagyok, mert már le van merülve az akkumulátorom. Megpróbálok, kicsit megpróbálom összeszedni a gondolataimat.

Gondolom, az Úr Jézus arra gondolt, hogy amikor a Marikát beviszik, utána.

Jézus Krisztus Urunk:

Nem, nem. Mielőtt elindulunk, a szentmise után. Mielőtt kimegyünk együtt, hogy szólhasson.

Te most a bűnbánat-időben sokszor ültél mellette a sekrestyében.

Sipos József:

Jaj, igen.

Jézus Krisztus Urunk:

S azt mondtad, hogy most értetted meg. Emlékszel?

Sipos József:

Igen. Valamennyire. Tényleg, már fáradt vagyok egy kicsit, aztán próbálom összeszedni a gondolataimat. Csak tényleg így, ahogy teljesen a közelébe kerültem a Marikának, meg végig mellette voltam, akkor láttam, hogy… Akkor tudtam megérteni meg átélni egyáltalán, hogy mennyire nagyon nagy dolog, mennyire fájdalmas, és mennyire nehéz dolog ez, amit ő véghez visz értünk, mindannyiunkért, értem is.

Előtte úgy voltam vele, hogy kiment, hát végigjárja a Golgotát, beviszik, kész. Aztán majd egy-két nap, és akkor rendbe jön.

Bizony, nagyon-nagyon fájdalmas dolog, meg nehéz dolog. És sokszor úgy voltam vele, hogy talán érdemtelen vagyok erre az egész szenvedésre, amit a Marikának el kell szenvedni. Én most nem mindenkiért mondom, értem, amit szenvedni kell. Mert valamikor nagyon sokszor esetleg tehetnék többet, vagy segíthetnék embereken bármit. Aztán úgy eszembe se jut, elvagyok úgy magammal, befelé fordulva. És itt volt az, amit megtapasztaltam, hogy oda kell figyelni mindenkire, segíteni kell. Hát már másképp nem, még imával is tudunk segíteni, hogy imádkozunk másokért, tenni valamit.

Ezt szerettem volna mondani. Nem tudom, elég-e, Uram, Jézusom.

Jézus Krisztus Urunk:

Elég.

Mert valóban úgy élte meg teljesen, még azért kipótolom számára, hogy bejött, mert egyszer úgy kezdődött, hogy valami probléma volt ezzel az új műszerekkel. Én így mondom számotokra. S akkor az elsőben ő többször szólt, hogy még egy kicsit, még egy kicsit.

De akkor még nem vette észre, hogy Mária testvér nem is figyel rá, hogy ő mit mond. Csak egyszer, mikor már elkészült, elindul, és azt látja, hogy…

Mária:

…visszatekint, hogy én még ott ülök.

Jézus Krisztus Urunk:

És mikor látta, hogy Mária testvér még ott ül, akkor visszalép, és azt mondja, hogy:

— Kész vagyok, mehetünk.

És akkor mondtad:

— Most látom rajtad, hogy te remegsz. Vagy félsz? Vagy már fájdalmad van?

Emlékszel?

Sipos József:

Igen.

Jézus Krisztus Urunk:

És azt mondotta feléd a testvér:

— Nem nagyon szeretek róla beszélni, de szentmise alatt már én is érzem, hogy hamarosan mennem kell. És a félelem a gyarlóságomban, vagy nem tudom, mi, de erőt vesz rajtam. Mert nem tudom teljesen, mi vár rám. Tudom, hogy az Úr Jézus itt lesz, és segít. Tudom, hogy nem hagy magamra, de valahogy mégis a gyarlóság tudata, a félelemé? Nem tudom.

És te akkor megsimogattad, és azt mondtad:

— De sokan vannak itt kint, és várnak.

És így elindultatok.

Igen, mert kiválasztott Mária testvér is, ahogy Én, Jézus Krisztus Uratok, fent, a fák között, a hegyen, mikor felmentem, és mikor Magam voltam, és mikor térdre ereszkedtem, hogy imádkozzam, és kérjem az Atya segítségét, s megjelentek a bukott angyalok, megaláztak, és kicsúfoltak, akkor Bennem is erőt vett a félelem, a sírás. És ez jelen van kiválasztott szolga-testvéremen is. De ez nem baj, ezt nem úgy kell elkönyvelni, hogy: „Akkor hogy van vele az Úr Jézus, hogy ha ezt megengedi?”

A szabad akarat-, cselekvést az Atyától kaptátok. Az Atya megadja számotokra mindazt, hogy ezzel a kegyelmi ajándékokkal a méltóságban, a szeretetben hogyan élitek a napjaitokat. És a szabad akarat, cselekvése részén jelen van a fájdalom, a bánat, a szomorúság, a félelem, az aggodalom, a kétely. Hisz, hogy ha visszatekintetek a Golgotai tanításokra, nagyon sokszor beszéltem számotokra erről, hogy tudnotok kell átadni önmagatokat, hogy ne vegyen erőt rajtatok a félelem, az aggodalom, a kétely. Mert ha csak ezek vannak rajtatok és bennetek, akkor nem jó felé indultok el, megtorpantok, lemaradtok, talán arról az útról, amit elértetek, visszacsúszhattok. És érezni kell mindazt, ami által élitek a mindennapokat a szeretet, kegyelem részében. Mert így lesz teljes számotokra, hogy: „Igen, Uram, Te is, mikor kint voltál a Gecsemáni kertben, és felmentél — ahogy ti mondjátok, a szavatokat használva — az Olajfák hegyére, és a félelem és a könnyek erőt vettek Rajtad”, mert az Atya Számára is megadta, hogy a félelem és a könnyek megjelenhessenek.

De utána az Atya segítséget küld a Fiúnak, és már elviszi félelmét és könnyeit.

Tehát ezért kell erőt meríteni nekünk is ebből, hogy ha valamiért aggodalmaskodok, félek, szomorú vagyok, kétely gyötör, nyissam meg szívemet és lelkemet, ha kell, boruljak le Eléd, Uram, Jézusom, az imában, a felajánlásban és a kérésben, és érezzem azt, hogy szeretettel átölelsz, felmelegítesz, Fényed sugarával erőt adsz, hogy ismét magamra találjak, ismét érezzem, hogy fontos a szeretet, az öröm, a béke, a türelem a megbocsájtó kegyelem részében, mert akkor nem hatalmasodik el rajtunk és bennünk a gyűlölet, az irigység, a kapzsiság, a féltékenység, a félelem, az aggodalom és a kétely. Mert teret adtunk a jónak, szeretetében, és akkor eltorpulhat a félelem, a kétely, az aggodalom, az irigység, a féltékenység a jó mellett.

És akkor érezzük azt, hogy: „Uram, valóban a Te testvéreid lehettünk, Hozzád tartozhatunk, és Veled együtt élhetünk a mindennapokban, a szeretet részében, hogy éljük a kegyelmeket. Éljük mindazt, amire szükségünk van. Mert így tudjuk megérteni a Te tanításodat, ami által testvéreiddé válunk.”

És így fogadjuk el, ahogy a Feltámadás Fényének tündöklő ragyogása áradt felétek e jelenben, most ezt árasztom ismételten reátok, hogy töltse be szíveteket, lelketeket.

Most kérlek, testvéreim, nyissátok meg szíveteket, helyezzétek el kéréseiteket, fohászaitokat, felajánlásaitokat, hálátokat, és ha nyitott és üres a szív, akkor készüljünk az áldáshoz.

Fogjuk össze kezünket, hisz az áldás mindig így történik felétek a Feltámadás Fényében.136

Mária:

E dicsőséges, szép hajnal, kit szeretettel köszöntöttelek örömmel, hogy jelen lehetek e feltámadási Fénynél a fényben, jöjj, Uram, és áraszd reánk áldásodat.

Jézus Krisztus Urunk:

Köszöntelek, e csodálatos, szép hajnal, ki felvirradtál e tündöklő Fény ragyogásában. És ez a tündöklő Fény ragyogása a Feltámadás Fényével áradjon most minden nyitott szívű testvéremhez, hogy átölelje ez a csodálatos Fény, a hajnal illata a kegyelem ajándékával, hogy betöltekezve, megerősödve átéljétek mindazt, ami jelen van számotokra a mindennapokban. Mert minden nap felvirrad számotokra a szeretet örömében. És érezd a kegyelmi csodát, mert az Élet megtörte a halált, mert az Élet erősebb lett a halálnál! És ez az Élet, Fényének ragyogása árad most felétek, tölti be szíveteket, és átjár rajtatok és bennetek, hogy ez által tudjátok elfogadni a mindennapokat, és különösképpen akkor adjon erőt ez a kegyelmi ajándék-áldás, amikor szomorúan érzed magad, amikor bánatosnak, amikor úgy érzed, hogy egyedül és magányos vagy, és akkor emeljen fel, amikor úgy érzel, hogy elestél az út porában, és szükséged van a segítségre, hogy felállhass, hogy ismét önmagad lehess, és tovább tudjál járni. És akkor, amikor szükséged van a testi-lelki gyógyulás felemelkedéséhez a mindennap kegyelmének ajándékához és ajándékában.

És így áradjon reátok most a Feltámadási Fény tündöklő ragyogása e csodálatos hajnal illatával átölelve, simogatva és felemelve a mindennapokban, a mindennapokhoz, mert valóban a napot az Úr adja számotokra a megélhetéshez, a szeretethez és a kegyelemhez.

És most így szeretettel és örömmel énekeljük el úgy az éneket, ahogy akkor, a hajnal jelenében: „Dicsőség, szent áldás, tisztesség…”137

Valóban az Úr adta nektek ezt a szép, fényes, ékes Napot, amely napról napra felragyoghat számotokra, hogy átéljétek a hajnal csodáját, a Feltámadást, az Élet kegyelmének erősségét a szeretet ajándékával. Mert hogy ez mind megtörténhetett, és részesei lehetünk e Feltámadás Fényének, csodájának, ahhoz először be kellett teljesedni a kereszthordozásnak és a kereszthalálnak, és a kereszthalál után megtörténik a Feltámadás, mert az Élet erősebb lett a halálnál. Mert az Élet ezt a halált megtörte, és így higgyünk és bízzunk az Úr szeretetének jelenlétében, amely mindig itt van, csak jelen lévő testvéreimnek és mindazoknak, akik ma csak lélekben vannak jelen, hogy megnyissák szívüket, és elfogadhassák mindazt, ami itt van előttük, csak fel kell készülni rá, érezni és elfogadni a szeretet, kegyelem részében.

Mária:

Köszönjük, Uram, Jézusom, hogy a mai nap is megajándékoztad testvéreimet, akiket szívem szeretetével hoztam el a Te Szentséges Szíved oltalmába, felajánlva és elhelyezve, hogy részesüljenek e csoda kegyelmének ajándékából. Hisz ma azok is jelen voltak és vannak, akik nem tudtak eljönni a hajnal, tündöklő ragyogás Feltámadására, de a bűnbánat-időben hétről hétre a jelenlétükkel elkísértek e fájdalom, szenvedés Golgotájára. És most boldog vagyok, hogy ők is érezhették e áldás csodáját, szeretetét és kegyelmét, és részesülhettek mindabból, amelynek tanúi voltak a hajnal testvérei, és tanúi lettek mindazok, akik ma itt vannak, és reménykedve, hogy részesülnek mindazok, akik ma a lélek elkísérésében vettek részt e csodálatos ünnep kegyelmének ajándékán.

Jézus Krisztus Urunk:

Hogy teljes legyen számunkra ez a csodálatos ünnep a kegyelmében, ezért most majd azt kérem tőletek, hogy szívetek szeretetének nyitottságával, ahogy beszéltem nektek a Szent Korona részében, és különösképpen az Édesanyáról, hisz akkor köszöntöttük az énekben egy pillanatra az Édesanyát, de a mai napon is, a jelen lévő testvéreimmel együtt köszöntsük Őt imánkkal, szívünk szeretetének énekével, hogy érezzük, hogy valóban Édesanya vagy, valóban elfogadod gyermekeidet, és valóban közben jársz érettünk, és segítséget nyújtasz számunkra akkor, amikor a legnagyobb szükségünk van a mindennapokban, a mindennapokhoz.

És most ismételten összefogott kézzel köszöntsük az Édesanyát az imával. Mert ugyebár, a fő imát, amelyre tanítványaimat tanítottam, azt az előbb ti is elmondottátok. De most kérem, hogy közösen elmondjuk az Édesanyát köszöntve, amelyet minden nap többször és többször szívünk szeretetével, örömével helyezünk el az Anyai Szeplőtelen Szívhez.

Üdvöz légy, Mária138, kegyelemmel teljes! Az Úr van Teveled. Áldott vagy Te az asszonyok között, és áldott a Te Méhednek Gyümölcse, Jézus. Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján. Ámen.

Mária:

Csodálatos, Boldogságos Szent Szűz, Édesanya!

A jelenlétedben fogadd el felajánló testvéreimet a gyermekeidben, akiket szeretnék elhelyezni Anyai Szíved oltalmába. És mint Édesanya és Legközelebbi Közbenjáró, vidd el Szentséges Fiad elé, és esdekeld ki testvéreim számára a gyermekeidben mindazt, amire szükség van, és amire vágyakoznak e mai jelenlét-felajánlásukban, abban a hitben és abban a reményben, hogy Te is jelen vagy közöttünk, és elfogadod a testvéreimet a gyermekeidben, és megadod számunkra mindazt, amire vágyakozunk, és amire szükségünk van e mai felajánlás részében.

Jézus Krisztus Urunk:

És most így köszöntsük az Édesanyánkat szívünk szeretetének örömével: „Ó, áldott Szűzanya”139.

Valóban, az Édesanya szeretete és öröme e ének által áradjon reátok, és valóban vigyázzon reátok. És ez az Édesanya mint Közbenjáró Segítség, Anyai Szívét megnyissa az Ő gyermekei előtt. Ez a Szív mindig jelen van, és mindig nyitott, és mindig várja mindazokat, akik szívünk szeretetével hiszünk és bízunk ebben az Édesanyában, és Tőle várjuk a segítséget és a kegyelmet, és várjuk ennek az Édesanyának simogatását, vigasztalását, szeretetét és örömét, hogy így vigyázzon, óvja, védje, és fogja meg gyermekei kezét, és így vezessen el bennünket az Ő Szentséges Fiához, és mutasson be bennünket, és hozza el számunkra mindazt, amire vágyakozunk, amire szükségünk van a mindennapokban, a mindennapokhoz. Mert így lehet teljes a mindennap a szeretet, kegyelem részében.

És mivel ma most több testvéremet felkértem, hogy szóljon, és az ő saját tanúságtételét, megtapasztalását mondja el, most így kérem fel elsőként azt a pásztoromat, aki elvállalta, hogy ő lesz a ti pásztorotok, és ő vezet és terelget benneteket Felém, Jó Jézus Krisztus Uratokhoz. Hisz neki is hamarosan egy ünnep lesz az ő jelenléte ezen a helyen. És az első megtapasztalása, a felismerése, majdan a felkérés elfogadása részében hogyan és miképpen érezte ő is, hogy: „Igen, Uram, én is szeretnék tovább lenni ezen a helyen a Te pásztorod.”

Anton Keindl, vagyis Antal atya:

Három mondatot talán mondhatok. Az első az, hogy éreztük, mit jelent az, mi a hitünk, milyen terápia a mi hitünk, milyen gyógyítás ilyen közösségben lenni. Ezt nem lehet elmesélni vagy elmondani. Ezt csak átélni lehet.

A második mondat az: a Marika értem szenved. Mert kérte az Úr tőle, hogy fogadja el ezt a szenvedést, ezt a Golgotát a papokért. Most vagy büszke vagyok, mondom: „Hát, nekem ilyesmi nem kell! Én tudok imádkozni, minden.” Vagy kicsi lehetek: „Uram, megmutatod nekem, hogy Te kiválasztod egy embert, aki értem szenved.”

S a másik misztikus dolog: én feloldozhatom őt.

Ezt nem lehet hasonlítani.

Ez egy kegyelem.

Ez egy olyan nagy csoda!

S a harmadik mondat, a mondatot, amit akarok mondani, hogy: van küldetésünk. Azt jelenti, ahogy a Golgotát Marika kibírja, ahogy az Úr kibírta azt a szenvedést ott a Keresztfán, úgy küld minket az Úr a mai világba, ilyen körülménybe, kibírni. Menjünk vissza, bírjunk mindent ki. Mert az Isten, az Atya, nyolcmilliárd embert kibír. Képzeljük el! Esőt megengedi, süti a Nap, s ezeket az embereket Ő kibírja. Akkor nekünk nem lehet nehéz családban kibírni egymást, vagy ilyen közösségben. Gondolom, ez a küldetés.

És nagyon köszönöm, Marika, hogy itt lehettem máma, s én is áldást akarok adni a szentmise által, vagy imádság által.

Én nagyon örülök, és örömmel megyek megint vissza.

Köszönöm.

Jézus Krisztus Urunk:

Most pedig a másik pásztor testvérem szól. Ő is a megtapasztalás, az elfogadásában, de különösképpen az első találkozásról is beszélhet, amikor még ugyebár, diófa állt az utcán, és ő így megtámaszkodva, keresztbe lábakkal várja, hogy: „Majd csak jön innen valaki, csöngettem. Hisz azt mondták, ide jöjjek el, mert itt történik valami. Senkit nem látok.”

Majdan megjelenik valaki, hogy: „Ő lenne az? Nem tudom.”

De mikor már beszélget, együtt vannak egy kicsit, akkor megtapasztalta: „Igen, itt valami tényleg működik.”

János atya:

Hát, igen.

Köszönöm, Uram, hogy itt lehettem, meg megismerkedtem ezzel az eseménnyel, a Sükösdi jelenséggel. Biztos, hogy van itt valami. Isten kegyelme nagyon is működik.

Persze, először is gondolkodtam, amikor ide jöttem, először találkoztam a Marikával, végül fölismert, hogy pap vagyok, arra emlékszem. És elbeszélgettem, akkor itt volt az a diakónus140, és ő is próbálta bemutatni. És hát, hála Istennek, hogy utána Marika kétszer is eljött Beodrára, a plébániámra. Sajnos másodszor már voltak elég problémák a püspök atyával. Úgy látszik az Úr ezt is felhasználta. Akkor utána egy darabig nem jöhettem, (…)

Utána csak bátorságot kaptam, és eljöttem.

Hát, Uram, adj erőt, hogy ki tudjunk tartani a hasonló nehézségek ellenében is.

Hát, sajnos az Egyházon belül kereszt van. Ki tudja, talán most olyan nagypénteki vagy nagycsütörtöki hangulat van az Egyházon belül.

Uram, Veled, mindig Veled akarunk lenni. Te nagyon jól tudod a jövőt. A Te Egyházad nem fog elveszni. Te mondtad, hogy pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Hogy mi jön? Szenvedések mindig lesznek. Illetve egy darabig lesznek. Majd a Mennyországban nem lesznek. És a szenvedés által mindig az Egyház megújul, meg a hívő közösségünk is.

Hányan, mivel elfogadjátok a szenvedést, megtérnek, vagy megkapják azokat a kegyelmeket.

Köszönöm Marikának, hogy elfogadta, hogy értem is szenved. Értem is.

Higgyétek el, nekünk, papoknak is kell ám segítség, ima. És a szenvedéseiteket is ajánljátok fel, hogy legyen lelkierőnk helyt állni. Mert a világ sodrása erős ám. Nem akarok egyetlenegy oltártestvéremet sem elítélni, nem rám tartozik, de fennáll ám a veszély, hogy elsodorjon a világ lelkülete.

És ha imádkoztok, értük is, azokért is, akik esetleg kemények hozzátok, vagy nem értenek meg, vagy Sükösdből is csak gúnyt űznek, idővel, hát az Úr megmutathatja, megadhatja nekik azt a kegyelmet, hogy: „Uram, bocsáss meg, viseljük a következményeket.”

Inkább ne viseljék, hanem térjenek az Úrhoz.

Köszönöm szépen.

Jézus Krisztus Urunk:

És így a tanúságtételben megtapasztalhattátok, hogy ahogy nektek, egyszerű testvéreknek, ahogy mondjátok magatokról, hogy nehéz a mindennapi élet, hogyan és miképpen rendezzem el az életemet, a napjaimat, miért vannak jelen a megpróbáltatások, így hallottátok, hogy a megpróbáltatások, azok mindenkit körülvesznek. Csak nem mindegy, hogyan fogadjuk el, hogyan éljük meg, és hogyan hiszünk és bízunk a segítségnyújtásban, a kegyelemben, hogyan árad felénk a szeretet, és hogyan világosít meg bennünket e fájdalmakból is, hogy fel tudjunk állni, ha kell, mosolyogjunk, örüljünk, és szeressük egymást, és majd a többi elrendeződik, mert: „bízom Benned, Uram, Jézusom, hogy megadod mindazt, ami által, látod, most nagy szükségem van a Te jelenlétedre, a Te szeretetedre és a Te kegyelmedre.”

És most ezzel a szeretettel, ezzel a kegyelemmel, ezzel az áldással, amelyben részesültetek, búcsúzom el e ünnep kegyelmének ajándékával tőletek. Éljen, erősítsen, ha kell, emeljen fel mindaz, aminek e ünnep megemlékezésében tanúi lettetek. Hisz tudom, hogy lehet, hogy mást is vártatok volna, mert a tizenkilenc év esztendejéből sok mindent ki lehetett emelni. De Én, Jézus Krisztus Uratok ma ezeket nyújtottam és ajándékoztam számotokra. Volt benne öröm, nevetés, kacagás, sírás, elmélkedés, tanúságtétel, mindaz, ami által élitek a mindennapokat a mindennapokban.

Jelen lévő testvérek:

Glória szálljon a Mennybe fel…141

---