JÉZUS URUNK TANÍTÁSA 2013. március 2. NAGYBÖJT 3.

Jézus Krisztus Urunk:

Köszöntöm testvéreimet a bűnbánat harmadik Golgotáján.

A mai nap tanításai ismét folytatólagos az elmúlt két golgotai tanításához, hisz ha megfigyeled, ott is jelen volt az ima, jelen van a kérés, a zörgetés a kegyelemben. Jelen van az irgalmasság, és jelen van a bűnbocsájtó kegyelem.

És a mai napban folytatódik, hogy Én, Jézus Krisztus Uratok, ki Kafarnaumban vagyok tanítványaimmal. Jönnek Jeruzsálemből az írástudók, akik azt terjesztik, hogy a Belzebub fejedelmével vagyok egy, s annak az erejével működöm és űzöm ki az ördögöt vagy a gonoszt — mindegy, hogy mely szót használod, az értelme ugyanaz.1

És ha megfigyeled ennek a tanítását, ennek nem kimondottan ez a tanítás, hogy mit is mondanak, hanem hogy ki mondja, és hogyan mondja. Mert a Belzebubról beszélnek, s ezzel Engem, Jézus Krisztus Urukat, vagyis — ahogy ti is hívtok — Én, „Jézus Krisztus Uramat” kicsúfolták, megalázták.

És ez a tanítás azt próbálja megvilágosítani számotokra, hogy amikor ezt hallod, akkor hogy is folytatódik?

Ha Én a Belzebub fejedelmével működöm együtt, akkor jelen van egy ország, amely meghasonlik. Ez az ország nem maradhat fent. Jelen van egy család, és ez a család is meghasonlik, ez sem maradhat fent. És jelen van a sátán, aki önmaga ellen támad, s ez által meghasonlik — ő sem maradhat fent.

Ezt úgy kell értelmezni, hogy könnyű másokat elítélni, pedig azt mondottam a múlt tanításában: Ne ítéljetek meg senkit, akkor titeket se ítélnek meg. Most ismét jelen ez a tanítás, amely ítéletet von maga mögött. De az ítéletnek van magyarázata, hogy hogyan és miképpen működik a kegyelem — az a kegyelem, amelyet Én, Jézus Krisztus Uratok árasztok felétek, ami jelen van előttetek, s amelyet el lehet fogadni, fel lehet ismerni és eggyé válni vele a mindennapokban, a kegyelem részében. És akkor ezt a példabeszédet meg tudod érteni épp úgy, mint az elmúlt golgotai péntekeken adott tanításokat, hisz most a bűnbánat-időben eddig még példabeszédben szóltam felétek a felismeréshez és az elfogadáshoz.

És így ez a tanítás folytatódik, mert hogyan is megy tovább?

Mikor azt mondom, hogy az Emberfia, aki jelen van, és utána vannak az egyszerű emberek a fiaiban, akik néha nem törődnek senkivel és semmivel, és káromkodnak, káromolnak. De ezek mind-mind, ha eljutnak ahhoz a kegyelemhez, hogy bűnbocsánatot kérhessenek önmaguk számára, ezek mind-mind megbocsájtható bűnök, és bűnbocsánatot nyerhettek.

De ha valaki a Szentlelket káromolja, az nem nyer bűnbocsánatot, az magával hordozza az örökös bűnt a tettekben.

De hogyan is kell értelmezni ezt?

Mert a Szentlélek, az az Isteni Harmadik Személy.

Úgy-e, ismerős előttetek már, mert van az Atya, van a Fiú s van a Szentlélek, ami Három, de így Egy.

És itt a Fiút is megalázták, kicsúfolták, egy szintre emelték a Belzebub fejedelmével. Nem figyelték, hogy a Fiú nem oda tartozik, mert megalázzák, kicsúfolják, szinte káromolják. És jelen ott a Szentlélek — az Atya, Fiú, Szentlélek, ami Egy. És így a Fiú által a Szentlelket is csúfolják és megalázzák.

De hányszor és hányszor a mindennapi élet történetében vannak, akik megfeledkeznek, és néha azt mondják: „Hát csak kiszaladt a számon: e szavak, e káromlás, e csúnya beszéd.” Sokszor fel sem mérik ennek súlyát, hogy lehet, hogy most könnyedén azt mondja, kiszaladt. De eljön a számadás tétele, amikor erről is számadást kell tenni, és akkor is ilyen könnyedén azt mondjuk, „hát kiszaladt, elmondtam”? Vagy akkor már megpróbálok mérlegelni, és rádöbbenni, hogy mi is ennek a tanításnak a mondanivalója. Hisz Jézus Krisztus Uratok, vagyis Én, aki jelen vagyok most köztetek, aki kiválasztott Mária szolga által a testvérben szólok felétek e tanítás példabeszédében, meghívást adtam mindazoknak a jelenben, kik elfogadnak és hisznek Bennem, követnek, és felismerik küldetésüket, és ezt megpróbálják komolyan venni, a hitet, a felismerést, a küldetést a követés részében. Mert az a legnagyobb probléma, amikor nem komoly ez a felismerés és elfogadás a küldetés, követés részében, amikor csak azt mondod: „Hát jelen van, hát hallottam. Hát figyelek. De hogy a hit, amelyet megkaphattam, komolyan veszek-e, vagy eltávolítom magamtól” — ez ismét a saját szabad akarat, cselekvés megelevenedése rajtatok és bennetek.

Érezni, hogy ez a tanítás hogyan és miképpen van jelen. Érezni, a bűnbánat-idő példabeszéde összekapcsolódik hétről hétre, hogy: „Igen, megpróbálok hű testvérré válni a küldetés, követés részében, a hitem, a szeretetem és a kegyelmem által, amelynek már részese lehettem a sok ajándék elfogadása révén. S ezeket mind-mind megpróbálom komolyan venni, és nem csak elsiklok felette, és nem törődöm vele.”

És idővel rádöbbensz, hogy: „Igen, kaptam én egy tanítást, ami kapaszkodó lehetett volna számomra, de elsiklottam felette, és nem törődtem a kapaszkodó segítségével.”

Érezni kell, hogy hogyan és miképpen vagyok jelen, s akkor ezt a részét is megértem, amikor azt mondottam: egy erős házába nem fogunk bemenni, és nem törünk be, mert onnan nem vihetünk el akkor semmit. De ha az erőst lefogom, lekötözöm, szinte mondhatjuk azt, hogy megsemmisítem, akkor már boldogan mehetek be, és szinte kirabolhatom holmijaiból. S akkor érzem, hogy én is vagyok olyan erős, mint ő.

De ez a tanítás nem ezt sugallja számotokra. Ez a tanítás pont arra akar rávezetni, hogy mindegy az, hogy erős vagy-e, vagy gyengének érzed magad — ha te komolyan veszed a saját életed, ha komolyan veszed a saját hitedet, ha komolyan veszed a saját meghívásodat, ha komolyan veszed a kegyelem ajándékát, ha komolyan veszed a küldetésed a követésben, és ha komolyan veszed a saját életed, akkor nem ilyen ember akarsz lenni a testvérben és a felebarátban, hanem tartozni valahova és valakihez, elfogadni a kapaszkodót, ami által előrébb juthatok, és ami által nem csak azon gondolkodom, hogy meghasonlik-e a sátán önmagával, és meghasonlik-e bennem — mert megjelenhet, és akkor semmivé válhatsz. És akkor érzed azt, hogy céltalan az életed, nincs szükséged senkire és semmire, szinte az élet is kényszer, amíg valaki kapaszkodót nem nyújt számodra a felismerés elfogadásában, hogy te egy ember vagy a testvérben, aki elindulhatsz a kegyelem útján a szeretet, az öröm és a béke felé a kapaszkodóban, a mindennapokban. És akkor tudsz különbséget tenni e mai példabeszéd tanítása részében.

És akkor már boldogan megérted a tanítás folytatását, hogy van egy lámpás, amelyet meggyújtunk.2 De ezt a lámpást nem dugjuk se az ágy alá, se a véka alá, hogy letakarjuk, hanem ennek a lámpásnak van egy megfelelő helye, ahova felteszem, hogy világosságot nyújtson, és nem csak önmagamnak, hanem mindazokat, akik észreveszik ezt a világosságot a fényben, és elindulok a fény fele. És ha ezeket mind megtapasztalom, akkor nem a szerint élek, hogy: „Jaj, csak ki ne tudódjon most valami, ami történt velem!” Megpróbálom mélyen elrejteni, szinte, ha lehet, eltűntetni, és hallgatni róla.

De ilyen nem történhet meg, mert idővel minden a felszínre kerül, és minden napvilágot lát. Néha, lehet mondani a saját szavaitok számításában: lehet, hogy el kell telni neki egy hétnek, lehet, hogy el kell telni egy hónapnak, lehet, hogy fél évnek, lehet, hogy egy évnek, és már úgy érzed, „ó, feledésbe merült, jó mélyen el tudtam rejteni az én saját titkomat, amit nem szabad kiadni, mert nehogy probléma legyen belőle”, és mikor már úgy érzed, hogy „most én biztonságban vagyok”, és akkor jön a félelem, az aggodalom, mert felszínre került és napvilágot látott, és nem tudod, hogy „hogyan és miképpen cselekedjek, és hogyan és miképpen cselekednek pont épp velem ez miatt”. És akkor szégyent érzek? Félelmet érzek? Elbujdosni szeretnék? Vagy akkor sem késő, és azt mondani: „Hát szerettem volna elrejteni, mert a földi gyarlóságában gondolkodtam, és nem azzal a kegyelemmel, a példabeszéd tanításával, hogy a lámpás is a lámpatartón van, hogy világosságot adjon, mert abból a világosságból én is merítettem, és senki nem rakta el, hogy én nem érdemlem meg. Mert én is egy testvér vagyok a földi életemben. S ezzel a földi életemmel tartozom valahova, és biztonságot szeretnék érezni.”

Soha nem késő önmagunkba nézni. Soha nem késő elgondolkodni. Soha nem késő bűnbocsánatot kérni önmagunk számára, ha szükséges. Mert akkor ezt a tanítást is a befejezésében úgy tudod értékelni, amikor azt mondom, hogy: Boldog légy, testvérem, mert ha megértetted e tanításomat, ami a felszínre és a napvilágra került, akkor majd te is megérted, hogy te milyen mércével mértél, olyannal mérhetnek neked. De ne lepődj meg akkor, ha úgy cselekedtél, hogy ráadást is adnak számodra.

De a ráadásban nem mindig épp úgy kapod, ahogy várjátok önmagatok számára, hanem a ráadásban néha lehet jó a szeretet kegyelmében, és néha érezheted, hogy elhagyatottá váltál, és nem érzed a szeretetet, s nem érzed a kegyelmet, s úgy érzed, önmagadra maradtál.

És ilyenkor, mikor ez a példabeszéd-tanítás jelen van számodra, akkor elhelyezed szívedbe, lelkedbe, és mikor ilyenhez kapcsolódva szinte úgy érzed, hogy talán most ez a tanítás, ahogy néha mondani szoktátok, „pont nekem szól”, akkor ne vedd felületesen, hanem engedd szívedbe, lelkedbe, engedd, hogy együtt élhess vele, és engedd, hogy, ha eljön az idő, a szükség kegyelme révén erőt adjon — az élethez, a küldetéshez, a felismeréshez, a kegyelemhez, az ajándékhoz, a biztonsághoz? Mert „én egy ember vagyok a Te testvéredben”.

És akkor érzed teljesen a boldogság átölelését, felemelkedését, és akkor azt mondod: „Igen, lehet, hogy rövid ez a példabeszéd, de a tanításában kiteljesedik, és ezzel a kiteljesedéssel ajándékot kaphatok az élet kegyelme révén a mindennapokban, a mindennapokhoz. És akkor érzem teljesnek a jelenlétemet, akkor érzem teljesen, hogy Te is, Uram, Jézusom, szeretsz, mert szükséged volt reám, kiemeltél az út porából, átöleltél, felmelegítettél, megfogtad kezemet, ha szükséges, és már Ketten haladtunk a meghívott úton. De ebben a meghívott útban, ha haladtam, szomorúvá váltam, nehézség ölelt át, elszomorodok, és talán úgy fél tekintetet hátra teszek, és öröm tölti be szívemet, mert Ketten vagyunk, Uram, Veled. Mert ha szükséges, Te felemelsz, Magadhoz emelsz, átölelsz, és így nyújtod számomra azt a segítséget a kegyelemben, amire szükségem van a mindennapok felismerésében. Érezni, hogy Hozzád tartozom. Érezni, hogy a Te testvéred lehetek. Érezni, hogy fontos vagyok a mindennapokban, e életben.”

És hogy ha ezeket már megtapasztalod, felismered, akkor kell igazán komolyan venni e tanítás-példabeszéd mondanivalóját, az emberi értékedet a mivoltodban, és érezni, hogy: „Igen, nem vagyok egyedül, mert valaki szeret, átölel, és megmutatta, hogy milyen az, amikor imádkozom az ima szépségében, kegyelmében, felajánlásában, megtapasztalásában. Tudom, hogy milyen az, mikor hittel, bizalommal és szeretettel Hozzád fordulhatok, kérhetek, felajánlhatok és zörgethetek, mert akkor meglátogatsz, és ha kérek, akkor kaphatok, ha zörgetek, ajtó nyílik számomra. És nem a félelem és a megtorpanás elevenedik meg rajtam és bennem, hanem oda merek állni, és hogy ha érzem a hívást, beléphetek rajta. És ez által akkor megtapasztalom, hogy mi az az igazi irgalmasság, hogy az irgalmasság szeretetében eggyé válhassak. Ahogy a Mennyei Atya irgalmas, és ezt adja a Fiú által nekünk, én szívembe zárom, hogy eggyé válhassak vele a kegyelem részében. S ezzel az irgalmassággal meg tudok bocsájtani a felebarátnak és a testvérnek és mindazoknak, akiknek szükségük van az én saját bocsánatkérésemre.”

Majdan átlépek a példabeszéd, Hegyi beszéd tanításában arra a biztonságra, hogy jelen van az Atya, aki e Földön szőlőt telepít, hogy gyümölcs teremjék rajta. Mikor ez mind-mind megelevenedik nekünk és számunkra, és látjuk, hogy az Atya a bizalom szeretetében, a biztonságban ezt a szőlőt, amelyet bekerített, hogy megvédhessen, ezt a szőlőt, hogy biztonságban legyen, tapasógödröt is állított. Ebbe a szőlőbe őrtornyot épít, ami erőt ad a biztonságban, hogy „én oda tartozhatom”. Akkor elküldi először a szolgákat, hogy beszedjék a termést. De ilyenkor megelevenedik a kapzsiság és az indulat, és tudjuk, hogy mi történik e tanítással.

„És mi nem ilyenek akarunk lenni. Mi azok akarunk lenni, akik felismerjük a Fiút, aki eljön hozzánk, hogy a termés szeretetében, a felismerésben egyek legyünk.”

Majdan haladok tovább a mai tanításban, hogy: „Igen, Uram, a felismerésben én komolyan veszem mindazt, amit a tanítás által és a példabeszéddel nekünk adtál. És én nem mondok ítéletet, és nem mondok Reád olyant, hogy ez által káromoljam a Szentlelked, Általa, Veled, mert én bűnbocsánatot szeretnék nyerni minden tetteimre és cselekedeteimre. És én hiszem és vallom, hogy Te nem a Belzebub fejedelmével működsz, hanem Te a kegyelemmel és a szeretettel.”

És akkor lehet teljes számodra, hogy a fény világossága, amely most itt megelevenedik, hogy mindenkinek egyformán tud áradni, mert egyformán szeretlek benneteket, és egyformán tartoztok Hozzám. És nem az akarok lenni, aki elrejtem, eldugom, szinte elzárom, hogy senki semmiről ne vegyen tudomást, mert én így gondolkodom. És akkor jön a fájdalom, a megpróbáltatás, a félelem, az aggodalom, akkor, mikor a felszínre kerül és napvilágot lát.

De még akkor sem késő elgondolkodni, hogy: „Én nem ez vagyok, én komolyan vettem a Te tanításodat, a Te kegyelem-ajándékaidat, amelynek részese lehettem. És komolyan veszem, hogy én mit adok ki önmagamból, és ezt hogyan mérik, és majd hogyan kaphatom vissza, hogyan részesülhetek vele. És ha van ráadás, ha valóban, a ráadásban a kegyelmeket kaphassam a szeretet megtapasztalásával, és ne a félelmet, a kételyt, az aggodalmat, ami által elcsüggedek, ami által nem merek talán tovább haladni a komoly élet-útpályámon, amelyet pedig már megtapasztaltam és eggyé váltam.”

Így kell érezni, felismerni a bűnbánat tanítását e bűnbánat minden napján a kegyelem szeretetében, hogy ünnep legyen szívünkben, lelkünkben, egész lényünkben.

S ennek reményében megajándékozlak a mai nap áldásommal, hogy töltse be szíveteket, lelketeket.

Kiválasztott Mária testvér által árasztom felétek a mai tanítás-példabeszéd áldását, hogy felismerd önmagad, higgyél önmagadban, és próbáld komolyan venni az életet e ajándékával, amely jelen van, és akkor a Szentlélek valóban megelevenedik, és felétek áradhat a kegyelemben.

És akkor érzed a fényt a világosságában, aminek részese lehetsz, s akkor nem a szerint élsz, hogy „valamit elrejtek, hogy nehogy napvilágra kerüljön, hanem úgy szeretnék élni, hogy komolyan vettem az életem, komolyan veszem a Szentlelket, és komolyan veszem mindazt, ami által cselekszek a mindennapokban, mert a mérce így erősödik meg, amivel majd találkozhatok, és örülhetek”.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

És mivel ma a Szentlélek kegyelmének ajándék-tanítása a példabeszédben megelevenedett rajtatok és bennetek, így ez az Élő Szentlélek, ami már nem ismeretlen előttetek, áradjon reátok, árassza reátok a lámpásnak fényének sugarát a világosságában, hogy töltse be szíveteket, melegítsen fel, erősítsen meg, és így tudd elfogadni a felismert utadat a küldetés, követés részében, a komoly élet-megtapasztalás tanulságában.

A jelen lévő testvérek:

Dicsőség Neked, Istenünk!