JÉZUS URUNK TANÍTÁSA 2014. január 3.

Jézus Krisztus Urunk:

 Köszöntöm testvéreimet a mai napon, hisz elkezdtük az egyházi új évet, s elkezdtük a földi számítás új évét a mai nappal. Az új év Golgotájában folytatjuk a tanításokat is, a felkéréseket is, amit az egyházi év első Golgotájával elindítottunk.

Ma három tanítást adtam számotokra ebben a hónapban jelen lévő tanításokból. Az első tanítás, amikor Én, Jézus Krisztus Uratok tanítványaimmal együtt és Édesanyám jelenlétével meghívottak lettünk a galileai Kánába, a menyegzőre. Majdan következett az a tanítás, amikor a lepra Előttem leborult, és azt kérte, ha akarom, tisztítsam meg, hogy ez által gyógyulást nyerjen. És a harmadik tanítás pedig arról szólt, hogy hogyan és miképpen adjam tanítványaimnak s mindazoknak, akik jelen vannak, hogy hogyan tudják maguk elé képzelni, vetíteni, megtapasztalni Isten országát.

Na, most Isten országát a példabeszédekben adtam számotokra, de a példabeszédekben van jelen a kánai menyegző történelme, példabeszédben van jelen a leprás gyógyulása. Így most kiemeljük ma a példabeszédeket az első golgotai tanításában1, hisz Én, Jézus Krisztus Uratok itt kezdtem meg az első csodás, megjelent működésemet e kánai menyegzőn, mikor tudomást szereztünk arról, hogy fogytán van a bor. A bor, ami miatt szégyen ne érje a házigazdát a vendégek előtt.

Nem ismeretlen ez számotokra, hisz már ez a tanítás is volt előttetek a példában, s akkor is lehet, hogy nem teljesen e szavakkal közelítettem meg számotokra, mint amit most mondok, de nincs messze tőle. Hisz a kánai menyegzőt, azt most a jelenben épp úgy lehet magatok elé vetíteni, átgondolni, amikor ti is tartotok itt egy menyegzőt, a menyegzőre vannak meghívottak, a meghívottakban vannak olyanok, akik az első helyet foglalják el, és olyanok, akik szintén elfoglalhatnák az első helyet, de megelégszenek vele, ha valahol hátrább foglalnak helyet. A menyegzőn ilyenkor sok minden kegyelmet, ajándékot, jólétet próbálnak számotokra tükrözni, hogy jól érezd magad e meghívásban, e ünnepen. És akkor, hogy szégyen ne érje azokat, akik meghívtak benneteket, ezért a működés a csodában itt először jelenik meg, és ez által dicsőség övezi e működést: a tanítványok hinni kezdenek mindabban, amit láttak, és aminek tanúi voltak. Holott nem csak annak kell a hitet érezni, megtapasztalni, aki látja, és megtapasztalja a tanítást, a működést, a csodajelet. Hisz Én, Jézus Krisztus Uratok ezen a menyegzőn mint vendég, és mint rokon vettem részt. De mint vendég, és mint rokon mégis tudtam, hogyan és miképpen kell cselekedni. A jelenben szintén ezt mondom nektek: mikor meghívott vagy egy ünnephez, egy ünnepre, egy megtapasztalásra, és hogy ha észreveszel valami problémát, valamit, ami talán nem helyes, vagy talán nem jó, vagy ez miatt talán szégyen érheti mindazokat, akik meghívók voltak a meghívottakban, akkor a szeretet, a kegyelem működésével ezt sugallja szívedbe, lelkedbe, hogy tégy jót, cselekedjél jót, ne hagyd szégyenben azokat, akinek vendégei lettél, hanem próbálj figyelni mindarra, ami által segítséget tudsz nyújtani e kegyelem és e szeretet által. Mert a szeretetet már oly sokféle formában megadtam nektek, hogy a szeretet hogy működhet, hogyan van jelen, milyen szeretet van, és a szeretetből hogyan tudsz erőt meríteni, a szeretettel hogyan tudsz örülni, a szeretettel hogyan tudsz kikapcsolódni, a szeretet hogyan mutassa meg számodra, amire szükséged van.

Úgy-e, most csak néhányat emeltem ki a tanítások közül, és rádöbbensz, hogy hogyan és miképpen tudod értékelni mindezt, ami jelen van e tanításban. És akkor, ha testvér vagy, és olyan testvér, akinél jelen van a szeretet, jelen van már a kegyelem, a kettő működik rajtad és benned, akkor hogyan tudsz megbocsátani, hogyan tudsz békét teremteni, hogyan tudod elfogadni a felebarátot és a testvért, hogyan tudsz segítséget nyújtani mindazoknak, akiknek pont tőled van szüksége a segítségnyújtásra. Mert ha ezeket mind-mind megérted, szívedbe zárod, megengeded, hogy működjön rajtad és benned, akkor mindjárt tudod értékelni, felismerni és elfogadni, hogy a szeretet működése hogyan és miképpen van jelen akkor, amikor mégis valami nagyot tudsz elképzelni, és nagyot tudnál várni a csodajelben, az ajándékban, a kegyelemben, a megtapasztalásban, vagy érzed mindazt, ami fontosságot tükröz számodra a mindennapokban. És akkor tudsz különbséget tenni, hogy a kánai menyegző a szeretetről szólt, a békéről szólt, az eggyé válásról, a felismerésről és az elfogadásról.

Hogyan akarod ezeket mind összekapcsolni?

Hogyan vagy te vendég?

A vendégben hogyan figyelsz?

Hogyan tapasztalod meg mindazt, ami körülvesz?

Hogyan tudsz segítséget nyújtani mindabban, ami éppen tőled telik, és tőled várják?

És hogyan ismered fel mindazt, aki a meghívást végezte a meghívottak felé? És hogyan figyelsz reája, hogy szégyen ne érje, hanem valóban érezze ennek a menyegzőnek varázsát, kegyelmét, ajándékát, a jelen ünnepét, ami miatt együtt vagyunk, ami miatt érezzük az együttlét fontosságát?

És akkor érzed azt, hogy nem hiábavaló a jelenlét, a jelenlétben a csodák, a csodás meghallgatás, a jelenlétben a segítségnyújtás, és a jelenlétben a felismerés, hogy hogyan is dicsőítsük mindazt, aminek tanúi lehettünk e kegyelem által.

És akkor tovább haladtál már ahhoz a tanításhoz, ami a kegyelem megtapasztalása a vendéglátásban, az ünnepben, a szeretetben elvezet a gyógyuláshoz, mert fontos, hogy gyógyult legyél lelkedben, testedben s egész lényedben. Mert ha ezeket ismételten te is megtapasztalod, akkor figyelsz mindarra, ami téged körülvesz ezzel a tanítással.2 Hisz hogyan is szól ez a tanítás csak röviden, egy-két gondolatrészében, hogy ne vázoljuk le az egészet?

Hogy jött egy beteg, a beteget megnevezzük most, ahogy e tanítás által, hogy leprás, aki leborul a Názáreti előtt, és megkéri:

— Ha akarod, akkor megtisztítasz engem.

Mi ennek a jelentősége?

Ő tudta, ő várta, hogy segítséget kaphasson. De nem úgy állt oda, hogy: „Márpedig követelem, márpedig parancsolom, márpedig utasítalak, mert Neked megvan ez a hatalmad, hogy segíts rajtam!”

E helyett leborult Előtte, Reá tekintett, és azt mondotta:

— Ha akarod, meggyógyítasz, és megtisztítasz engem.

Én, Jézus Krisztus Uratok reá tekintettem, felismertem őt, s felismertem ez által, hogy hogyan és miképpen lehet segíteni mindannak, aki Hozzám fordult, mert ő komolyan kérte a segítségnyújtást.

A jelenben a komolyságotok, a kérésetek, a felismerésetek, az elfogadásotok valóban a komolyságát tükrözi rajtatok és bennetek?

Valóban azt mondod, hogy „én, Jézus Krisztus Uram, most átadom önmagam Neked, legyen meg minden, ahogy Te szeretnéd”?

Ezt most a jelenben, mondhassuk, hogy elmondottam.

Eltelik pár nap, egy hét, egy hónap, mondhatjuk, egy év, és már nem veszem komolyan ezeket a szavakat, már nem figyelek rá, már nincs is értelme és értéke.

Akkor Én, Jézus Krisztus Uratok hogyan nyújtsak segítséget? Hogyan figyeljek reátok? Hogyan várod, hogy leboruljál, és kérd a segítséget?

De ennek a tanításnak is van egy másik mondanivaló része, mert mi is a mondanivaló része? Mert nem kimondottan az, hogy megesett rajta a Szív, és segítséget kapott a gyógyulásban, hanem ettől volt egy fontosabb része a tanításnak e kegyelemben: hogy is szólt feléje?

— Most erről ne beszéljél, hanem helyette inkább cselekedjél. Menjél, és mutasd meg magad a papnak az elöljáróban.

Mert akkoriban papok voltak az elöljárók, és ha ők azt mondták valakire, valamire, hogy te talán meggyógyultál, te talán ott lehetsz, te számodra van hely itten, akkor biztos, hogy ez megtörtént. De ha ő azt mondta, hogy „te még mindig leprás vagy, te még mindig beteg vagy, te még mindig nem vehetsz részt e közösségben”, akkor ki lehet taszítani, nincs szükség reád.

Holott ő kérlelte leborulva a segítségnyújtáshoz. Ezzel nincs is probléma, hanem azzal, amikor Én, Jézus Krisztus Uratok hogy is szóltam feléje?

— Most te erről ne beszéljél, ne menjél hirdetni. Te először menj el, és mutasd meg magad a papnak az elöljáróban.

És utána foglalhatsz helyet úgy e tanításban, e tanítás mellett, hogy „hogyan és miképpen kell cselekednem, hogyan és miképpen várjam a segítségnyújtást a kegyelemhez, a működéshez”.

Ezeket mind-mind meg kell érteni, fel kell ismerni, és komolyan kell venni, nem úgy, hogy: „Ma szükségem van, Uram, a Te segítségedre. Te felismertél, megesett rajtam a Szíved, segítséget nyújtottál. Mit nekem most már ezzel foglalkozni, hogy nekem talán áldozatot kellene bemutatni, talán hálát kellene mondanom, talán megköszönni mindazt, aminek részese lehettem?! Ezzel már nem foglalkozom.” És akkor csodálkoznak mindazon, hogy a komolyság lényege hogyan van jelen, hogyan kell elfogadni, hogyan kell működni, és hogyan fogadom el mindazt, ami által jelen van a komolyságom fontosságának lényege.

Érezni kell, hogy valójában mi az én mondanivalóm. Érezni kell, hogy hogyan és miképpen fogadom el az ajándékot, a kegyelmet, hogy működhessen rajtam és bennem, és hogyan tartozom mindahhoz, amire szükségem van. És akkor már egész közel vagy ahhoz a tanításhoz, ahol példabeszédekben szóltam tanítványaimhoz, de a nép sokaságához is, és utána ismételten a tanúságtételben megtapasztalom mindazt, ami hivatott volt itt a jelenben.

És akkor már közel vagyok a harmadik tanításhoz3, amely szintén a példabeszédben van jelen, a példabeszédben elsőként a hozzám tartozóakat próbálok felismerni és elfogadni, és segítséget nyújtani, utána mindazokért, akik fontosak nekem, és akikért imádkozom, és utána talán a zarándoktestvérek, és talán mindazok, akik ma a jelenben itt vagytok. Pedig Én, Jézus Krisztus Uratok e harmadik tanításában, pont a példabeszédben arról szóltam, hogy hogyan és miképpen kell felismerni, elfogadni és eggyé válni ezzel a tanítással, hogy hogyan mutassam meg nektek, hogyan beszéljek nektek az Isten országáról, hogyan próbáld felismerni és elfogadni. Ekkor többen és többen egy távoli helyre próbálnak gondolni: „Hát az olyan messze van! Talán nem is szabad vennem a számra, talán én soha nem tapasztalhatom meg mindazt, ami erről szól, hogy mi az Isten országa!”

Pedig Én, Jézus Krisztus Uratok olyan könnyedén megadtam számotokra már a választ e tanításokban. Hogy hasonlítsam ahhoz, amikor az ember magához vesz vetőmagot, és elmegy, és kiszórja. S akkor azt őrizheted, figyelheted, gondozhatod, ha kell, locsolhatod is, és nézed, hogy mi történik vele. És akkor látod, hogy kipattan, kicsirázik, szárba szökken, kalászt hoz. A kalászban mik vannak jelen? Egészséges búzaszemek, akik megférnek egymás mellett, nem lökdösődnek, nem utasítanak, nem parancsolnak, és nem követelnek, hanem megpróbálnak együtt és egyek lenni. És akkor azt mondani, hogy igen, mert te a magvetésben egy szem mag vagy, aki elhullajtottad a szeretet, kegyelem által önmagadat. Majdan kipattantál, csírába szöktél, a csírából szár lett, a szárból pedig egy kalász, amelyben jelen vannak a búzaszemek, és ezek a szemek egészségesek, örülnek egymásnak, figyelnek egymásra, és érzik, hogy milyen szorosan tudnak egymás mellett lenni, és nem lökdösődnek, hogy: „Te nehogy mellém ülj! Én veled nem akarok kezet fogni!”

És ezt a jelenben most hányszor tapasztaljátok meg Atyám házában, különösképpen akkor, amikor az Úr imáját mondjátok, amelyre Én, Jézus Krisztus Uratok tanítottalak, tanítványaim, és itt, ezen a helyen, a kezdetekben benneteket, hogy hogyan és miképpen kell. És akkor elmondod az imát, és mikor ahhoz a részhez szól, érsz, hogy szívből, szeretettel engesztelődjetek ki, és akkor először körbenézel: „Ki is van mellettem, körülöttem vagy hátam mögött? Csak nem fogok én azzal kezet!”

Nézzél akkor önmagadba, szívedbe: van benned egyáltalán megbocsátás? Működik benned a kegyelem? Hozzám tartozol te egyáltalán? Vagy csak azért jelensz meg, hogy „mert én vagyok valaki”? Vagy: „Azért jelenek meg, mert én ezt megtehetem, mert talán tartozom valahova. És ha én már tartozok valahova, hát akkor lenézhetem azokat, akik nem kedvesek előttem.”

Hányszor lehetett ezt megtapasztalni, ugye, a kezdetekben kiválasztott Mária testvérem-szolgával? Hányszor felkeltek mellőle, úgy féltek, mintha ő is olyan beteg lett volna, mint a második tanítás, leprában szenvedett: „Nehogy hozzám érjen! Nehogy kezet kelljen fognom!”

Akkor ilyenkor joggal lehetne megkérdezni: Komolyan veszed te, hogy Mennyei Atya gyermeke vagy?

Komolyan lehet megkérdezni tőled, hogy veszed, hogy Én, Jézus Krisztus Urad jelen vagyok Atyám házában?

Azt mondod, eljössz Atyám házába, hogy részt vegyél egy szentmise-áldozaton, mert szükséged van, a lelkednek.

Hogyan van szükséged, a lelkednek, ha a felebarátot nem fogadod el?

Akkor te nem egy komoly ember vagy, akkor te nem komolyan mondod azt, hogy: „Uram, én Hozzád tartozom. Uram, én felajánlom önmagamat Neked.”

Te csak ezeket a szavakat kiadtad ajkadon, és nem érted a fontosság lényegét.

És akkor te nem tartozol ebbe a kalászba, ahol jelen vagytok szorosan, együtt, és nem lökdösődtök, nem keltek fel, és nem nézitek meg, hogy „egyáltalán kivel szeretnék kiengesztelődni”.

Ez a példabeszéd ezt próbálja számotokra megadni.

De ennek a tanításnak is volt még egy példabeszéde: mihez hasonlítsam nektek az Isten országát? Hogyan magyarázzam el nektek a példabeszédben?

És erre azt mondom: ismételten van egy mag, ami a legkisebb a konyhakerti növények közül4, alig veszed észre. De ezt a magot, ha elszórtad, és ha ez kipattan, szárba szökken, szinte fává alakul, az ég madarai fészket tudnak rajta tenni, ágai között megpihenhetnek. Erőssé válik. Így van jelen előttetek az Isten országa. De ezt az Isten országát el is fogadhatod, ide belülre, hogy eggyé válhass vele a kegyelemben. És akkor nem azt nézed, hogy: „Én vagyok valaki, én parancsolhatok, én követelhetek, én utasíthatok, és hogy ha ezt valaki nem fogadja el, akkor az előttem nem ember, akkor én azzal nem is akarok találkozni, nem is akarok szóba állni vele, pláne békejobbot nyújtani a kiengesztelődésben!”

Ezekre nincs szükség, mert ilyenkor Én, Jézus Krisztus Uratok ismételten kérdezhetem tőletek: Komolyan veszitek ti a saját életeteket? Komolyan veszitek ti azt, amit néha kimondtok önmagatokból szívből, szeretettel, őszintén, felajánlással, mert érzed a kegyelem működését? „Akkor én ezzel a kegyelemmel mondom el? Vagy csak elmondom, és nem törődöm vele?”

Akkor már nem érzed a fontosságot, nem érzed, hogy hogyan és miképpen kellene cselekednetek, „hogyan és miképpen fogadom és ismerem fel a felebarátaimat, a testvéreimet az eggyé váláshoz, a kegyelemben”.

Ezért mondottam nektek már el, nem egyszer, és nem kétszer, és nem utoljára, hogy szükségem van e Sükösdi Egyházra, amelyet még sokan most lenéznek, amelyet még sokan most nem ismernek, de majd közeledik most már az az idő, amikor rádöbbennek, hogy „talán nekem is szükségem volna arra a nyugalomra, arra a békére, arra a szeretetre, s arra a kegyelemre, amely működik, talán csak nekem is valahol helyt kellene keresnem, ahova tartozom, ahol észrevesznek, ahol örülnek, ahol átölelnek, és érzem a felemelkedést”. Mert ezeket sajnos most, e jelenben, ahogy mondottam az egyházi év megkezdésében, e bábeli zűrzavarban egyhamar nem fogjátok érezni, hisz ahol olyan pásztoraim vannak, akik nem törődnek saját nyájukkal, nem törődnek azzal, hogy marad-e még hívője, nyája, nincs benne szeretet, kedvesség, tisztelet, megbecsülés, akkor hogyan akarja azt, hogy neki egy működő egyháza legyen? Mert az egy és a ház, az így lehet csak együtt, hogy az működjön.

Ezért kell a fájdalom-, szenvedésnek ismételten ily erősen jelen lenni előttetek.

A segítségnyújtás pedig tőletek mindaz, ha imádkozol mindazokért, akikért látod, hogy szükséges, hogy imádkozz, hogy működjön benne a Szentlélek-kegyelem, megváltoztassa, nyitottá váljon, a nyitottságában felismerje testvéreit a nyájban, és próbáljon úgy oda állni melléjük, hogy: „Fontosak nekem, mert együtt tudunk haladni ezen az úton.”

Lehet, hogy hosszú ma a példabeszéd magyarázata, de ebben a bábeli zűrzavarban fontos, hogy figyeljetek, fontos, hogy felismerjétek, fontos, hogy észrevegyétek, és fontos, hogy ti e Egyházban érezzétek a szeretet megtapasztalását, érezzétek az átölelést, érezzétek a felemelkedést, és érezzétek azt, hogy ti nem vagytok elveszve, mert tőletek működhet a kegyelem mindazok felé, akik talán ridegek, akiket, lehet mondani, a kezdetekben, mikor azt mondottam: szinte jégtömb van a szívük helyén, és azt először el kell kezdeni felmelegíteni, hogy elkezdjen olvadozni, majdan szétpattanni, és már érezni, hogy valami ott jelen van, valami ott működik, valamit ott melegíteni, és erőt adni, hogy el ne vesszen. Fontos, hogy ezeket mind-mind megtapasztaljátok, s akkor érzitek itt belül, hogy igen, Isten országa nem ott, nem ott, és nem ott van, hanem Isten országa itt lehet, belül, benned, amit te szeretet kegyelme által áraszthatsz mindazok felé, hogy azok is felismerjék, megtapasztalják és elfogadják, hogy működő kegyelem legyetek, működés által segítsetek mindazoknak, akiknek ezekre szükségük van.5 És különösképpen azért az Egyházért kell sokat tennetek, akik nem törődnek mindazzal, hogy mire tették le az esküjüket, hogyan tették le az esküjüket, hogyan segítsenek azoknak, akik hozzájuk tartoznak, hogy megmaradhassanak, és hogyan vezessék őket az Egy Pásztorhoz és az egy nyájhoz. Ne csak az legyen, hogy: „Én vagyok, én parancsolhatok, utasíthatok, követelhetek, és megmondhatom, hogy hogyan és miképpen!”

Ebben a mai világban, ebben a jelenben így nem lesz Egyház némely pásztoromnak.

És akkor ne a félelem vegyen rajta erőt, hanem a helyett önmagába nézzen, hogy benne jelen van-e az Isten országa, benne működik-e a kegyelem, érzi-e Jézus szeretetét, érzi-e, hogy Atyám gyermeke lett, érzi-e, hogy neki volt egy vállalása, érzi-e, hogy komolyan vette-e e vállalást, és a szerint cselekedett-e?

Vagy csak: „Én vagyok, és majd én megmutatom!”

Így e jelenben már nem lehet működni. E változó világban — a ti szavatokat használva — nekik is változni kell, s el kell fogadni a tanítások példabeszéd-mondanivalóját.

Így árasztom felétek mai nap áldásomat, ahogy megkezdtem a kegyelemmel, mert elsőként fontos a kegyelem, hisz már évek folyamán megkaptátok az Élő Szentlelket, az Élő Evangéliumot, az élő szeretetet, az irgalmasság szeretetét, sorolhatom. Most odáig jutottunk, hogy ebben az esztendőben, a megkezdése által, a kegyelmet adom nektek. És hogy ha a kegyelmet felismered és elfogadod, és szívedbe zárod, és ezekkel, amit előzőleg megkaptál, szinte, ahogy mondani szoktuk, összetársulsz itt belül, és működik rajtad és benned, akkor valóban tudsz segítséget nyújtani mindazoknak, akik tőled várták és várják a segítségnyújtást.

Ennek reményében áradjon reátok mai áldásom a kegyelemben, hogy érezd, hogy ha vendég vagy, akkor is, ha szükség van, segítséget nyújtsál, hogy ne legyen szégyenérzet. Ha betegségben jelen vagy, vagy másokat látsz, nyújts számára is segítséget, és különösképpen akkor, amikor netán hozzád fordul. És aki a betegségből felgyógyul, és segítséget kap, az pedig ne felejtse el, Én nem azt mondom, hogy mózesi törvény szerint áldozatot tegyen, hanem szíve szeretetével, e kegyelem működésével adjon hálát imával, énekkel, virággal, jelenléttel, mindegy, fel fogja ismerni, hogy tőle mi várható. És majdan Isten országát felismerni, megengedni, hogy eggyé válni, és megengedni, hogy kegyelem által működhessen rajtad és benned a segítségnyújtásban. És akkor komolyan tudod venni elsőként önmagadat. Amíg ez nem történik meg, hogy önmagadat komolyan veszed, hogy te egy ember vagy, az emberben Isten gyermeke, az emberben Jézus, az Isteni Második Személy testvére, és hogy „én így szeretnék működni, jelen lenni”, addig te egy olyan testvér vagy a felebarátban, aki nem veszi komolyan még saját magát sem, nem pedig azt, hogy „én felajánlom önmagamat”. De szinte azt lehet mondani, hogy nevetséges, a jelen szavakkal.

Érezni kell a kegyelem fontosságának működését.

És ha ezek mind benned vannak, akkor a kegyelem fog átölelni, felmelegíteni, erőt adni, elindítani, hogy te Isten országával együtt élsz, és segítséget nyújthatsz mindazoknak, akikre rámosolyogsz, akiknek szükségük van, ez a kegyelmi ajándék.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

A Szentlélek élővé vált bennetek. Most váljon élővé Isten országa, és a kegyelem működjön rajtatok, bennetek, és vezessen mindoda és mindahhoz, ahol fontos, hogy jelen legyetek, talán a segítségnyújtásban, talán a megtapasztalásban, talán az odafigyelésben, talán mindahhoz, hogy ez által komolyan vegyétek önmagatokat.

 Jelen lévő testvérek:

 Dicsőség Neked, Istenünk!