JÉZUS URUNK TANÍTÁSA 2015. február 27. NAGYBÖJT 2.

Jézus Krisztus Urunk:

Köszöntöm a bűnbánat második Golgotáján minden azon testvéremet, akik meghallottátok hívásomat, és a hívásban engedelmeskedtetek és megjelentetek.

Köszöntöm a mai nap azon testvéreimet is, akik ma csak lélekben kísérnek el benneteket e Golgotán – a lélek imája, amely most megpróbál eggyé válni a tanítás, szeretet kegyelme révén.

A bűnbánat-idő a második Golgotája révén ismételten arról szól, hogy hogyan és miképpen éljem az életem a megbocsájtó kegyelemben és a bűnbánatban. Hisz, ha visszatérünk egy pillanat gondolatmenetében az első bűnbánati golgotai tanításra, arról szól, hogy ugye, Jónás próféta, ki nehezen fogadja meg a hozzája forduló kérés intelmét a küldetéshez, a tanításhoz, a bűnbánathoz, a megtapasztaláshoz. Majdan a mai tanítás szintén egy kicsit más formájában, vagy a ti szavatokat használva, megvilágításában jött el felétek és hozzátok, hisz ma Én, Jézus Krisztus Uratok azt a tanítást emeltem ki, amikor Én jelen vagyok tanítványaim és a farizeusok körében. És a farizeusok szeretnek úgy beszélni, olyan helyeken megjelenni, hogy mindenki őket figyelje és felismerje.

És most itt ezen a helyen Én, Jézus Krisztus Uratok a tanítás példabeszédével fordultam feléjük, hozzájuk.

A példabeszéd tanítása nem ismeretlen számotokra, hisz már az évek folyamán többször is megkaphattátok, de mindig más tanítás formájában hoztam el hozzátok és felétek.1

Most inkább az a tanítás lényege, hogy Én, Jézus Krisztus Uratok jelen vagyok, most a jelenben köztetek, és jelen voltam akkor a tanítványaim és a farizeusok körében, akkor ezt a példabeszédet más megvilágításában Rólam is mondhattam számukra, hogy Én, aki feltámadok, a halottakból eljövök – hányan ismernek fel, hányan fogadnak el, és hányan követnek a felismerő küldetésük révén?

De ne szaladjunk ily gyorsan előre, hisz ennek van előzménye.

Előzménye pedig arról szól, hogy ugye, jelen van a dúsgazdag, ki bársonyba és patyolatba öltözik. Jól éli életét, és dúsan lakmározik. A mának él. Hogy mi lesz a jövő az elkövetkezendőben, erre nem gondol.

A jelenben hányan vagytok, akik csak néha a mának éltek, és nem figyeltek egy kicsit előre, hogy mit hozhat majd a jövő, és a jövőben hogyan és miképpen tudok jelen lenni, hogyan és miképpen tudok kapcsolódni, csak példának ehhez a példabeszéd tanításhoz.

A dúsgazdag is csak a mának élt: jól élt, nem törődött azzal, hogy mi veszi körül, nem törődött azzal, talán éppen segítséget is tudna nyújtani – az elesettnek, a betegnek, az éhezőnek? Ő csak az ő kialakított életében a mának élt.

De a tanítás folytatódott, hogy az asztalról lehulló maradék – ugye, hányszor és hányszor megtapasztaljuk a jelenben is, hogy ilyenek vannak. Hányszor és hányszor, néha, az állatok felé vetitek, vagy az állatoknak örömet szerezve, átnyújtva. Holott néhol, mint az a szegény, beteg, elesett ember, a Lázár, aki boldogan fogadná el az ilyen lehullott maradékot, hogy csak egy kicsit ő is jól éljen, csak egy kicsit úgy érezze, hogy most ehettem valamit.

Nem, az ilyen embert a felebarátban sokszor észre sem venni, nem törődni: „Hát, fekélyes! Beteg! Ilyenre nincs szükség közénk! Ő csak maradjon ott, a kapu külsőségében.”

Majd a kutyák eljönnek – megvigasztalják? Nyalogatják sebeit, és így vigaszt találhat?

Majd eljött a befejezés az elváláshoz, hisz meghal, és kik jönnek érte?

Ugye, milyen szép?

És jöttek az angyalok, kik felvitték, és Ábrahám kebelére helyezték, szinte átadták Ábrahámnak: Íme, ez a szegény ember, aki sokat gyötrődött, nélkülözött, elesett volt, de a hite, a bizalma a szeretetében megmaradt, és tudta, hogy majd valami is történik vele. A történés elhozta számára a vigaszt a megnyugvásban, hisz ő is elfoglalhatta azt a méltó, csodálatos helyet.

Na, aztán folytatódik a tanítás: meghal e gazdag, dús ember, aki szintén befejezte földi pályáját, megtörténik az elválás, és eltemetik. Ki már nem gondol arra, hogy még történhet vele valami, még valamin elgondolkodhat, még valamiért kérhet és könyöröghet. Ő csak akkor döbbent rá minderre, amikor lent volt, gyötrődött, kínlódott a lángok között, és szörnyű kínjában feltekint, és a távolban azt látja, hogy Lázár, a szegény, beteg, elesett, Ábrahám kebelén foglal helyet.

Ekkor ő is elkezd gondolkodni, hogy mitévő lehessen, hát felkiált:

– Ábrahám, atyám, könyörülj rajtam!

A jelenben hányan kéritek a segítséget: „Uram, Jézusom, jöjj segítségemre! Tekints reám, ha kell, fogd meg kezem, ha kell, vezess az élet-útpályámon! Ha szükséges, tekints reám, ölelj át!”

A jelenben is megvannak ezek a felkiáltó, könyörgésért kiáltó szavak, hisz ott Ábrahám atyjához fordul, hogy: „Könyörülj rajtam!”, a jelenben meg pedig ti azt mondjátok: „Uram, Jézusom!” – Hozzám fordultok, mert tudtok hinni és bízni és reménykedni. Mert amíg megvannak ezek szívetekben, amíg élnek e szívben és e testben, addig nem kell félni, nem kell kételkedni, s nem kell aggodalmaskodni.

Ugye, ma is visszatérünk: a félelem, a kétely és az aggodalom. E bűnbánat-idő, az imádság mellett még ez a három nagyon fontos, hogy jelen legyen hétről hétre, hogy érezzétek az érintést, érezzétek a simogatást, érezzétek a felemelkedést az átölésében, mert akkor értitek meg e tanítás mondanivalóját az egyszerűségében. Hisz, ha már kérsz, ha már könyörögsz, ha már reménykedsz, ha már a hited bizalma megmarad, és nem rendül meg, és nem dobod el a félelmed kételyével, az aggodalmával, akkor tudsz hinni, bízni és reménykedni, hogy: „A segítség a kegyelem ajándékában megjelenhet, eljöhet hozzám, átölelhet, és megmutathassa számomra is a azt a csodálatos kegyelmet a biztonságban, hogy: »Igen, Uram, Te meghallottad az én felkiáltó szavamat, kérésemet!«”

Mert Ábrahám atya is meghallotta az ő szörnyű felkiáltását és könyörgését, de nem teljesíthető. Hisz mit mond neki Ábrahám atyja?

– Emlékezzél, hogy neked milyen jó dolgod volt e földi életedben, és mennyi rossz jutott Lázárnak. Ő most itt vigasztalódik, megerősödik, és betöltekezik. Te pedig ott lent gyötrődsz a kínok között.

S akkor mi az ő saját kérése:

– Ha már énrajtam nem segíthetsz, ó, Ábrahám atyám – akkor már tud gondolni azokra, akiket hátrahagyott az atyai házban, az öt testvérére, hogy nehogy azok is erre a sorsra jussanak, hogy nekik, ha lehet, könnyebb legyen az élet az elbúcsúzás és az elszakadás után, e örök életben.

Mert már a dúsgazdag tudja, hogy létezik örök élet a kegyelemben. Hisz nem hiába tekintett fel szörnyű kínjai között, mert ez által megtapasztalta, hogy ha bűnbánatot tartunk, ha önmagunkba nézünk, ha másképp próbáljuk kialakítani életünket, akkor más lehet az élet e elválás után is.

De mit mond számára Ábrahám atya?

– Én nem küldhetem őt sem hozzád, sem az atyai házhoz, hisz vannak próféták, és van Mózes tanítása.

De ő mit mond erre? Kérleli, hogy:

– Atyám! Nem hallgatnak reája! De ha valaki a halottak közül oda megy, és bizonyságot tesz, neki biztos, hinni fognak.

És itt jön az a szó, amit az elején mondottam, hogy igen, a farizeusoknak e tanításban egy kicsit e megtapasztalt tanításból Rólam, Jézus Krisztus Uratokról beszéltem, hisz akkor még ők nem tudták, hogy pont ők fognak Engem keresztre feszíteni, és visszatérek e halálból az életbe. És akikben jelen van a szeretet, jelen van a hit reménye az öröm békéjében, azok felismertek, azok felismernek a jelenben is, és követnek, és megpróbálnak e szerint cselekedni. De akik azok, mint a farizeusok, és nem ismertek, nem fogadtak, örültek a megaláztatásoknak, azok nem várták az Én eljövetelemet, azok nem várták, hogy megjelenjek. Azok azt mondották, hogy az Írásokban írva vagyon, és majd a tanítás végén hallani fogjátok, hogy ez nem történhetett meg.

Pedig a tanítás úgy szól felétek, hogy érthető legyen, felismerhető legyen, elfogadható legyen, és ez által érezd a kegyelem ajándékának működését a felismeréshez és az elfogadáshoz.

És a mai tanítás lényege: szintén jelen a felismerés, az elfogadás és a bűnbánat, hogy tartsanak bűnbánatot, hisz a dúsgazdag erre kéri Ábrahám atyját, hogy ha elmegy Lázár, felismerik, akkor talán tudnak tartani bűnbánatot.

Igen, mivel ő megtapasztalta a kínok kínját, gyötrelmét e lángok között, ő már tudta, hogy: „Talán testvéreimért úgy tehetnék valamit, ha elküldök valakit hozzájuk, megpróbálni figyelmeztetni őket, rávezetni a szeretet-útra, az élet-útra.”

Az életben nem csak a mának élni, és nem csak azért, hogy jól lakmározok, és mindenem megvan, hanem azért is, hogy észrevegyem az elesett, beteg, szegény Lázárt, akinek szükség van a segítségnyújtásra, aki vágyakozik a segítségnyújtásért, aki boldogan elfogadja a hulladékot táplálékul. És akkor a bűnbánat kegyelme is mást tud nyújtani számotokra e bűnbánatban hétről hétre a mindennapokban, a mindennapokhoz. S akkor tud teljes lenni számotokra ez a tanítás a jelenben.

És a jelenben fontos az imádság, a szívből jövő, őszinte, felajánló, kiadó imádság, amit nem zárok el, amit nem akarok kiadni önmagamból, amit talán csak elmondok, de hogy eljut-e oda, ahova szeretném, abban nem vagyok biztos – ezért kell ezen is változtatni. És ezt csak úgy lehet megtenni, ha szabadon, és nyitottak vagytok, ha megértitek, hogy mi az, hogy megnyitni szívemet, és kiadni belőle mindent, ami bennem rejlik, és már nem félek, nem kételkedek, és nem vagyok tele aggodalmakkal. S akkor már működik a bűnbánat kegyelmének ajándéka a szeretetében, a felismerésében és az öröm ajándékában. S akkor lehetek teljesen boldog, mert tudom, ki az, aki meghívott, ki az, akihez tartozom, ki az, aki a küldetés követését megadta számomra és számunkra, ami által én is az emberben egy testvér vagyok, és a testvérben fel tudom ismerni mindazt, ami körülvesz a szeretet kegyelme révén, és nem csak a bűnbánatban a mának élek, hanem megpróbálom kialakítani az életemet az előttem álló jövőnek, hogy a jövő is tudjon szeretetet, örömet és békét nyújtani a tanítások révén a felemelkedéshez és az átöleléshez a mindennapok kegyelmének ajándékában és ajándékához.

És ha ezeket mind-mind megtapasztaljuk, felismerjük és szívünkbe zárjuk, akkor tudunk készülni, hogy ez a bűnbánat-idő, amelynek második Golgotáján vettünk részt szívünk szeretetének jelenlétével e meghívásban, és a meghívás küldetését felismerve és elfogadva, hogy mások lehessünk, és elfogadjuk azokat a felismerés révén, akik elesettek, akik szomorúak, akik bánatosak, akik betegek, akik tőlünk várják a segítségnyújtást e szeretet működése révén, hogy valóban érezzük nyitottan, őszintén, hogy ez a bűnbánat mást is tud nyújtani számunkra, és másképp is élhetünk, és másképp is fogadhassuk el a felebarátainkat, testvéreinket az eggyé válásban és az eggyé váláshoz a mindennapi élet ajándékában. S akkor nem csak magamra gondolok, és nem csak a mának fogok élni, hanem előttem lebeghet a jövő, és a jövőnek szeretet-kegyelmének ajándéka, ami lehet, hogy még úgy tűnik, hogy messze van, de látom már, és ehhez tenni és cselekedni kell, hogy eggyé válhassak vele e bűnbánat kegyelme révén a mindennapokban, a mindennapokhoz, hogy átöleljen, felmelegítsen, erőt adjon, és teljesen önmagam lehessek, és felismerhessem önmagamat, és tudjam, hogy mit tudok önmagamból kiadni, és mit tudok befogadni, ami által változok és változtatok. Mert a bűnbánat kegyelme ebben a bűnbánat-időben így szól felénk, így jön el hozzánk, és így mutassa meg számunkra a mindennapok ajándékát a kegyelemben.

És így áradjon reátok kiválasztott Mária testvérem által áldásom e bűnbánat második Golgotáján ajándékul, szeretettel, hogy töltse be szíveteket, töltse be lelketeket, egész lényeteket a felismeréshez, az elfogadáshoz és a cselekedetekhez, hogy az ajándék valóban megérinthesse szívünket, lelkünket, és e szerint tudjunk élni, e szerint érezzük a bűnbánat küldetését a kegyelemhez.

Az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

A Szentlélek kegyelme világosítsa meg számotokra a mai bűnbánat tanítását, hogy ne csak a mának éljek, hanem lebegjen előttem a jövő szeretete, fénye, sugara, amely lehet, hogy most még egy kicsit úgy érezzük, hogy távol van, de már láthatjuk, hogy eggyé válhassunk vele e kegyelem működése révén.

 Jelen lévő testvérek:

 Dicsőség Neked, Istenünk!